A nagy író, Kodolányi János kevéssel halála előtt így fogalmazott: „Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hová születik, hol él, hová tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi föl az életét, mit tagad és mit nem vall a magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától. És nem véletlen, milyen sors az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolni előtte, és tudomásul kell vennie, akármennyire zúgolódik is gyenge óráiban, és bárhogy szeretne tőle néha-néha megszabadulni.”
Tíz éve már külföldön élek, távol a hazámtól, az otthonomtól, és a családomtól. ÉN döntöttem így, ami nem volt könnyű. Sokan elmennek mostanában külföldre a jobb megélhetés reményében. Én nem ezért mentem el. A kívülálló szemében sikeres ember voltam otthon: diploma, munka, nyelvtanítás, egzisztencia, biztos családi háttér, barátok, ismerősök. Valami azonban hiányzott az életemből, amit akkor nem tudtam megmagyarázni se magamnak, se másoknak. Ez a megmagyarázhatatlan „valami” vitt el a tengerentúlra, Kanadába. Sok évnyi kemény, embert próbáló tapasztalatra és teljes magamra utaltságra volt szükség ahhoz, hogy ráébredjek ez a „valami” nem más, mint önmagam megtalálása, értékelése, és felvállalása. Nekem el kellett mennem a világ másik végére, hogy ezt felismerjem. Őszintén remélem, hogy maradtak otthon nagyon sokan, akiknek nem kell elmenni ahhoz, hogy ráébredjenek az értékeikre, és felvállalják önmagukat. Nem a személyes történetem a lényeg, hanem amit a tapasztalataimból tanultam. Ezt szeretném megosztani a kedves Olvasóval.

Mennyire ismerjük Önmagunkat? Tisztában vagyunk az értékeinkkel? Felvállaljuk Önmagunkat, kedves Olvasók?

Én naívan azt hittem tíz évvel ezelőtt, hogy majd a más környezet, az idegen ország, a nagyobb lehetőségek megoldják a belső nyugtalanságom. Minden idegesített az új környezetben, mert tudat alatt azt vártam, hogy majd úgy működnek a dolgok, mint otthon és csak panaszkodtam vég nélkül az első két-három évben. Rájöttem, hogy nem a környezettel van a gond, hanem a fejemben kavargó gondolatokkal, a szellemi, lelki, és érzelmi hozzáállásommal. Sok évbe telt mire megértettem, hogy csak én magam tudok a gondolataimon, a hozzáállásomon, az érzéseimen változtatni, ha tényleg elégedett és boldog akarok lenni – függetlenül attól, hogy mi zajlik körülöttem és hol vagyok.

Itt lenne az ideje, hogy felismerjük az értékeinket, a jó tulajdonságainkat, a tehetségünket, egyénileg és kollektíven is. Az, hogy ki hogyan éli meg az életét és az adott helyzetet, soha nem a körülményektől és másoktól függ, hanem mindig attól, hogyan GONDOLKODUNK és ÉRZÜNK az adott dologgal kapcsolatban. Azonban a jelenlegi helyzetben az emberek többsége „média-hipnotizált” állapotban vegetál, és áthatja a mindennapjait a félelem és az aggódás. Ez egy ördögi kör, amiből ki kell lépni, mert ha nem, akkor lehúz magával. Képzeljük el, milyen lenne, ha a média elkezdene pozitív híreket sugározni. Mert van az országban egy csomó pozitívum is, csak erről nem szokás beszélni, mert az nem hír. Pedig az kell, hogy legyen.

Azt olvastam egy könyvben, hogy amire irányítjuk a figyelmünket, annak erőt adunk. Hát kérdezem én, mire irányul a figyelmünk? Milyen gondolatok járnak a fejünkben? És milyen érzéseket váltanak ki bennünk a gondolataink, vagy ami a médiából árad? Figyelünk egyáltalán arra, hogy egész nap feszültek, idegesek vagyunk? Hogy nincs egy jó szavunk a másikhoz? Figyelünk arra, hogy csak panaszkodunk? Észrevesszük, hogy elfelejtettünk mosolyogni vagy Uram bocsá’ nevetni? Észrevesszük egyáltalán, hogy elfelejtettünk örülni az apró, mindennapi dolgoknak, és hálásnak lenni azért, hogy élünk és vagyunk? Ezek és hasonló kérdések ötlöttek fel bennem az évek során, amikor hazalátogattam és figyeltem az embereket.

Ha csak reagálunk az eseményekre, a körülményekre, akkor passzívan elfogadjuk azt, ami van – amit persze mindig mások teremtettek nekünk a maguk értékrendje szerint. Vagy ellenszegülünk a körülményeknek. Azonban az elvakult ellenállás önmagában nem visz előbbre. Továbbra is negatív az eredmény, ha nincs mögötte egy világos cél, egy alternatíva ahelyett, aminek ellenállunk.

Ellenben, ha tudatosan teremtünk, akkor van elképzelésünk arról, mit szeretnénk, és ha ehhez egy éltető, szenvedélyes érzés is társul, ami táplálja az elképzelésünket (és nem csak álmodozunk!), akkor előbb-utóbb elérjük, amit akarunk, a negatív körülmények ellenére is. Merjünk végre pozitívan gondolkodni és megálmodni azt, amit szeretnénk magunknak. A változás a gondolkodásmód megváltoztatásával kezdődik. Ha elég erős az akaratunk és a szeretetünk ahhoz, hogy a gondolatainkat és érzéseinket pozitívra változtassuk, ha eléggé akarjuk, hogy jobb legyen a saját magunk, a családunk, vagy az ország helyzete, akkor előbb-utóbb ez vissza fog tükröződni kívülről is.

Minden rosszban van valami jó, mondják. Az elmúlt évek történései ékes bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy mit nem akarnak nagyon sokan. Most már ideje lenne végre elkezdeni azon gondolkodni, egyénileg és kollektíven, hogy mit AKARUNK. És tenni érte. Mindenki eldöntheti, mire figyel, és melyik érzést erősíti magában: a pozitívat vagy a negatívat. Ha a félelemre, a panaszkodásra, a méltatlankodásra, az erőszakra figyelünk, azt erősítjük, és garantált, hogy még több lesz belőle, mert ezt fogjuk észrevenni. Ha az elégedettségre, a megbékélésre, a szeretetre, egymás elfogadására figyelünk, akkor azt erősítjük és az is garantált, hogy előbb-utóbb kezdjük majd észrevenni, hogy egyre több pozitív dolog van az életünkben, mert erre figyelünk.

A globális gazdasági és pénzügyi válság, a természeti katasztrófák, az erőszak, a társadalmi elégedetlenség, stb. mind arra próbálná figyelmeztetni az emberiséget, mint egy kollektív csoportot, hogy amit és ahogy eddig csinált, az nagyon nem jó se neki (ti. az emberiségnek), se a Földnek, és ezért változtatni kell. Mélyebb, metafizikai értelemben, ahogy Platón is megfogalmazta, a külvilág az ember belső lelki világának a visszatükröződése. A külső valóság arra (is) szolgál, hogy észrevegyük az önmagunkban zajló tudatalatti folyamatokat. Azért vannak így a dolgok, ahogy vannak, mert a kollektív figyelem arra irányul, amit nem akarunk, akik nem értenek a dolgokhoz, akik nem úgy cselekszenek, ahogy az ország érdeke kívánná. Ha egyszer ez megváltozik és rádöbben mindenki (vagy elég ember), hogy saját magán kell először a változást elkezdeni, akkor indul be az egész folyamat. A kérdés nem az, hogy miért várunk mindig másokra, mert ha erre akarunk felelni, akkor megint rossz fele keresgélünk. Ha másra várunk, abból nem lesz semmi, vagy nem úgy lesz, ahogy szeretnénk, mivel kiengedjük az életünk irányítása feletti kontrollt a kezünkből. De ha leesik a tantusz, hogy csak ÉN (értsd: az egyén) tudom a saját életem megváltoztatni, akkor lehet valami újat is teremteni. Ha igaznak fogadjuk el Platón gondolatát a külvilág és az ember belső lelkivilágának kapcsolatáról, akkor a változást belül kell kezdeni, ami idővel kívül, a környezetben is megnyilvánul. A társadalom is egyénekből áll. Az egyén felelőssége változó, de mindenkinek van felelőssége (akár csak egy mély tudati szinten, de VAN).

Nem kezdhetünk társadalmi szinten változásba, ha a csoportot alkotó emberek önmagukkal nincsenek tisztában. Mindig a legkisebb láncszem a legfontosabb. És MINDENKI számít. A külső folyamatok rá kell, hogy ébresszék az emberiséget, hogy változtatni kell. Sürgősen. Egyenként. Mert minden eggyel kezdődik. Önmagunkkal. Vegyük észre a jót önmagunkban. Aztán pedig másokban. Megérdemeljük.

Bukor Emese

(Ottawa, Kanada)