www.kalocsaineplap.hu | Kalocsai Néplap Online Kalocsa és a környék lapja

Beszélgetés Markó Lászlónéval

„A gyermek boldogsága az én boldogságom” (Petra Rossi)

2008.08.16 17:08 | Benke Ferenc

Nyugdíjas óvodapedagógussal ülök a napfényes szobában. Közel negyven esztendőt töltött el a pályán, s a legutolsó munkahelyén a Kunszt utcai tagóvoda vezetőjeként köszöntek el tőle munkatársai. Mint mondja, pályája során végigjárta Kalocsa óvodáit, mert az élet kiszámíthatatlan, és mindig volt olyan időszak, amikor máshol kellett a szakmai tudással párosuló precízség.

markone_300 – Érettségi után fölvettek a bajai tanítóképzőbe. Én azonban óvónő akartam lenne, s nem mentem el – kezdi a visszaemlékezést az örökvidám, mosolygósan fiatalos és lendületes beszédű asszony.

Homokmégyre ment ki képesítés nélküli óvónőnek, csak hogy gyerekek között lehessen. Innen egyenes út vezetett – mint akkoriban sokaknál – Kecskemétre a felsőfokú óvónőképzőbe, méghozzá a paprikavállalat ösztöndíjasa lett Végvári István igazgató támogatásával. Így természetesen a vállalat óvodájában kezdte pályáját. Amint belemélyedünk a szakmai életút sűrűjébe, azonnal előbukkan, hogy ritka pályával találkozunk, hiszen Marika óvónéni az élet szeszélyes volta és a szakmai megbecsülése folytán a város csaknem minden óvodájában dolgozott.

A vállalati oviból átcsalta Geriné Marika az akkor nyíló Csokonai utcai új óvodába, ahol bekapcsolódott a városban induló középfokú óvónőképzésbe, és gyakorlati oktatásvezető lett. És megszülettek gyermekei, miközben tagóvoda vezető lett a Tomoriban, de mire rendberakta, megszűnt az intézménye. Visszament a Csokonaiba, ahonnan később Pirisiné nyugdíjazásakor szakfelügyelőnek kérték fel, és így átkerült a Petőfi utcai intézménybe, ahol óvodavezető és szakfelügyelő lett. Kemény évek következtek, mert különválasztották a szakfelügyeletet az óvodavezetéstől, s emiatt újra vette tudásbéli batyuját szorgalmával együtt, és átment szaktanácsadónak a Hunyadi utcai intézménybe (ahova ovisként egykor maga is járt), és ahol egy hétig csoportban dolgozott, míg a következő héten végezte a szakmai felügyeletet. Végül ezt az óvodát is megszüntették. Ekkor kérte föl Tóthné Duzmath Mária a Kunszt utcai tagóvoda vezetőjének.

Igen, ha valaki igyekvő tanulásban, maximalista a hivatásában, íme ilyenfajta életutat is bejárhat – vonjuk le a tanulságot. Elneveti magát.

– Tudja, sokszor mondtam a köreinkben, hogy nem vagyok jó ómen, mert ahova kineveznek, ott megszűnik az intézmény. Bizony kevesen járták végig a város legtöbb óvodáját, és ismerőseim sokszor megkérdezték: most melyikben dolgozol? A Kunszt utcai nyolcévi vezetői munkába is sok minden belefért és büszke is vagyok, hogy megszüntettük a betonos kis udvart, és gumitéglák védik gyermekeinket. Jó érzés, hogy a mi kollektívánk érte el 2006-ban a városban elsőként, a megyei három közt, a Zöld óvoda kitüntető elismerést, ez évben meg a Zöldszíves óvodai címet. Sokan előre köszönnek, többen érdeklődnek hogylétem felől, és 39 év után megkaptam a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet. A „Mi hiányzik a legjobban?” kérdésre azt válaszolom: a táskámba csempészett gyerekrajz! Sokat kaptam ilyet, és az volt az igazi elismerés. Én is adtam, mert elvem volt, hogy lefekvéskor minden gyerekfejet megsimogattam, az érintés nagyon fontos ebben a korban. Célom volt, hogy jól érezze magát a gyerek. Befejezésül mondok valami számomra nagyon fontosat: nem szeretem, ha hivatalos helyen és sajtóban is azt mondják, írják: hogy a pedagógusok és az óvónők. Az óvodapedagógus a pedagógustársadalomban a legfontosabb. Kimondom másként is; az óvónő a legfontosabb pedagógus a társadalom életében.

A jövőről keveset: olvasok, kézimunkázok, kertészkedek, színházba megyek majd, foglalkozom az unokámmal, és büszke vagyok gyermekeimre. Ja, igen bízom benne, hogy ünnepségekre meghívnak majd egykori óvodámba.