Kevés olyan változatos, természeti látványokban gazdag, európai szemmel egzotikus része van a világnak, mint a legnyugatibb kelet országának nevezett Marokkó, ahová több tunéziai nyaralás, körút után érkeztem. Az arab országok közül világjáró honfitársaim a legtöbben Tunéziában jártak, ezért a sok hasonlóság miatt gyakran utalok majd Afrika Svájcára. Hatalmasat téved viszont aki arra gondol: ha Tunéziában járt, akkor annak arabok lakta szomszédjáról, Marokkóról is mindent tud. Korántsem, ugyanis a különbségek sok tekintetben óriásiak. Legfőképpen a Marokkóra jellemző szigorúbb vallási szokások, az eltérő, még inkább „arabos” épített környezet, de különösen az infrastruktúra színvonala más. Ugyanakkor Nyugat-Afrika máig vándorló, így a marokkói határt is gyakran átlépő népei színesítik ezt a királyság társadalmi berendezkedésű, az alá-fölé rendeltséget, vallási parancsokat döntően fenntartás nélkül elfogadó, de azért a turista számára leginkább az Ezeregyéjszaka meséit idéző országot. Most pedig tartsanak velem, mert saját tapasztalataim alapján egy kis marokkói utazáshoz szeretnék kedvet csinálni Önöknek, ezen keresztül hozzátartozóiknak és barátaiknak.

1. Marrakesh, a mohamedán kultúra és művészet központja

A tavaly július eleji utazás azzal kezdődött, hogy az egyik fővárosi utazási iroda igen kedvező akciós árát kihasználva, charter repülő-járaton tettük meg a mintegy három és fél órás utat. A gép Agadirban szállt le, s amint azt még aznap délután megtapasztaltuk, a város óceán parti fekvése jó lehetőségeket kínál a strandoláshoz és kikapcsolódáshoz. A program szerint még a másnapot is pihenéssel, strandolással töltöttük, hogy a bőséges és kitűnő, svédasztalos félpanziós ellátást élvezve készüljünk fel a következő napok kirándulásaira.

Fontos tudnivaló, hogy ugyan több utazási iroda alapáron csak reggelivel kínálja a marokkói utakat, a kényesebb gyomrú, vagy az esetleges higiéniai különbségekre érzékenyebb utasoknak mindenképpen érdemes befizetniük a félpanziós, esetleg a teljes ellátásra. Így kevésbé érheti őket – a hosszabb-rövidebb ideig tartó hasmenés formájában jelentkező – meglepetés. Ennek egyébként könnyen elejét lehet venni, ha csak palackozott vizet, alaposan megmosott, esetleg meghámozott gyümölcsöt, kevés, akkor is alaposan megmosott salátát fogyasztunk, italunkba nem kérünk csapvízből készült jégkockát, és ügyelünk a gyomrunknak kényes fűszerekkel készített ételek fogyasztására. Ha egy kis baj jelentkezik, pánikra akkor sincs ok, mert az üdülőhelyeken jól szervezett és magas színvonalú, többségében magánpraxisokra, magánklinikákra épülő egészségügyi ellátás van. Nem árt tudni, hogy az itthonról vitt szerek a legritkább esetben hatásosak a hasmenés megállítására, ugyanis Marokkóban más bacilus- és vírustörzsek vannak. Ezért e legjobb, ha a hasmenés, láz elleni gyógyszereket a helyi patikában szerezzük be. Megnyugtató, hogy a magyarországi utazási irodáknál köthető biztosításokat ismerik és elfogadják. Ennyi, korántsem jellemző, csak ritkán jelentkező probléma ismertetése után most látogassunk el Marrakesh-be, Marokkó első fővárosába.

Marrakesh a királyság egyik legélénkebb és legpatinásabb városainak egyike, „Dél gyöngyének”, a „Vörös városnak” is nevezik, ahol a XI. századi Almoravidák csodálatos parkokat és kerteket hagytak a mai polgárokra. Az aznapi program első fele a Szadidi sírok, a Bahia palota, a Menara kert és a Koutoubia mecset megtekintéséből állt. Az ebéd elfogyasztása után ismerkedtünk a marokkóiak varázslatos keleti életformájával, majd a híres Jemma El Fna téren a mesemondók, kígyóbűvölők, tűznyelők, akrobaták és utcai pecsenyesütők világával. A város egy kivételes, máig használt építészeti remekművel is büszkélkedik, ugyanis a vízellátását úgy oldották meg, hogy a vizet jól látható medencéken keresztül, föld alatti vezetékeken hozták, hozzák a hegyekből. A spanyol, mór, arab és berber kultúra keveredése a színekben és az építészeti elemekben is megmutatkozik. A jellegzetes kapuívek mór eredetűek, míg a berberek a bíbor, narancs, piros és sárga színt adták az iszlámra jellemző kék, zöld és fehér színekhez. Az 1061-ben alapított város évszázadok óta a mohamedán kultúra és művészet központja. Ám a portugál térhódítás ebben a városban is elhozta a kereszténység terjedését. Ezek kevésbé meghatározó emlékeit szemlélve a turista maga is megállapíthatja, hogy Marokkó a XX. század elejéig a spanyol, illetve a francia gyarmatosítás, kolonializmus része volt, amelynek csak az 1956-ban kivívott függetlensége vetett véget.

Másnap délelőtt folytattuk Marrakesh megtekintését. Ezúttal az óvárosba látogattunk. A medinát – a tunéziai Sousse jellegzetes városrészéhez hasonlóan – egy magas, terrakotta színű fal veszi körül, ám itt az ablakok nem kékre, hanem világoszöldre vannak festve. A várost körülvevő falakat 1126-ban kezdték építeni, 14 kapuján az óvárosba, arabul a medinába lehet jutni. A legdíszesebb kapu a Bab Aganaou, ahol a turisták hada miatt elég nehéz fényképezkedni. Az előző napon már látott, de most alaposabban megszemlélt Koutoubia minaret tornya egész Marrakeshből látható. Hetvenhét méter magasságával a város legmagasabb építménye. A minaret körül nagy kiterjedésű park terül el, amelyben a délelőtti, nem ritkán 40 fokos melegben is megélnek az afrikára oly jellemző dísznövények. A minaret kilátójáról aztán megszemlélhetjük a narancs- és citromligeteket, az olaj- és datolyapálma-ligetekett, valamint a híres marokkói lekvár alapanyagát is adó sárgabarack- és fügefákat.

Tunéziához hasonlóan a fontosabb idegenforgalmi helyeken itt is lépten-nyomon utcai árusokba ütközünk, akik a szomszédos ország hasonló arabjaival karöltve itt is szinte lerázhatatlanok. Ám mintha itt még erőszakosabbak volnának, amikor
„one dirham” beetetéssel akarják ránksózni portékájukat. Ekkora összegért a velük való fényképezkedést is ajánlják, de csak a férfiak. Jó tudni, hogy a nők legnagyobb része hagyományos arab népviseletbe öltözik. Ám az ő fényképezésük súlyos illetlenség, amely a megszólításukhoz hasonló komoly következményekkel járhat. Ügyeljünk arra is, hogy kirándulásra a férfiak hosszú nadrágot, nők a vállukat is takaró ruhadarabot vigyenek magukkal, különben kirekesztik magukat a szent helyek meglátogatásából. Ez a szabály a szállodák éttermeire is igaz, így egy idő után a leglazább turista is kényszerűen idomul a helyiek tiszteletét is tükröző szokásokhoz. Utunk innen a szoukhoz vezetett, amely tulajdonképpen egy nyitott oldalú labirintus, amelyet tetővel lefedtek, hogy a nap ne tűzze az árusokat és a vásárlókat, de leginkább a portékát, amely szőnyegből, kerámiából zöldségből, gyümölcsből, fűszerekből és mindenféle használati cikkből áll. A szouk hossza megbecsülhetetlen, mert olyannyira szerteágazó, hogy csak annyit tudni: 10 ezer (!) árus keresi itt a kenyerét.

(Folytatjuk)