Nagy Bandó András kortársaink között az egyik legismertebb, talán egyik legsokoldalúbb magyar, saját szavával élve „prolihisztor”. Vár rád Toscana című regénye április elsején jelenik meg, követve a 10. kiadásáig jutott Sosemvolt Toscana c. kötetét. A nyüzsgő, fáradhatatlan, versben és prózában is termékeny Bandó a napokban osztotta meg velünk, hogyan határozza meg önmagát, és mit gondol életünkről, sorsunk alakulásáról.

– A hivatalos szószedetekben „humorista, karikaturista, előadóművész, író” szavakkal illetnek. Melyiket tartod közülük a legfontosabbnak? Melyik áll hozzád a legközelebb?

– Karikaturistaként kezdtem, humoristaként ismert meg az ország, ráadásul egy rajzos produkcióval mutattam meg magam először. Előadóművészként tartanak számon, és amióta az eszemet tudom, írtam, írok, hol humoreszket, hol monológot, hol önálló estet, most meg verseket és regényt. Karinthy szavaival kérdezek: „Hány humoreszket kell még megírnom, hogy megértsétek: nem vagyok humorista?” Egyik titulus sem mond el rólam annyit, mint a nevem, egy névelővel toldva: „a Bandó”. Aki ismeri az életem, annak ez mindenről beszél, nem kell hozzátenni semmit. Én sem vágyom többre.

– A szórakoztatóan tisztánlátó megállapításaid, a földön járó józan gondolkodásodból táplálkozó humorod, szkepticizmusod honnan ered? Lehetnek-e ennek családi gyökerei, vagy a természet áldott meg ilyen egyéniséggel?

– Van, amit öröklünk, van, ami belőlünk való, és van, amit tanulunk. A talentum hatalmas érték. A szorgalom és a szerencse teljesíti ki. Akaratlanul is az aranyközép határozza meg az életem. Taszít mindenféle szélsőség, fanatizmus. Kétkedve figyelek mindenre és mindenki szavára, de nyitott is vagyok mindenre és mindenkire. Nem tudom, ez örökölhető-e, valahogy ilyenné lettem. Sem valláshoz, sem futballcsapathoz, sem párthoz nem kötöm magam, mert a valahova kötődés szembefordít a máshova kötődőkkel. Így bárkit közel engedhetek magamhoz, és bárki közel engedhet magához. Közös „hajón” utazunk, melyen, ha vihar jön, és hullámok táncoltatják, együtt kell küzdenünk azért, hogy el ne süllyedjünk. Nem lehet köteleket húzni és vitorlát feszíteni gyűlölködve, haraggal és megvetéssel mételyezve.

– Ritka jelenség a mai művészvilágban, hogy valaki egyszerre szórakoztató és hiteles. Olyan művésznek ismernek, akit soha nem lengtek körül botrányok, hírverések, mégis, ezek nélkül is ismert vagy és népszerű. Ez az egyéniségedből fakad, vagy a jól felépített imázs építés része?

– A ma celebjeit „fölépítik”, csak nem árulják el nekik, hogy nem kőre, hanem homokra.Az igazán tehetséges emberek „fölépülve” születnek. Még a vizslámat sem én tanítottam meg sok mindenre, csak azon voltam, hogy amit tud, azt ne rontsam el. A tehetséges ember szó szerint csiszolatlan gyémánt: csiszolatlanul is értékes, ugyanannyit ér, de csiszolva már mindenki látja, hogy mit rejtett a rárakódott ezernyi szemcse. Nem építek imázst, vagyok, aki vagyok, és leszek, aki voltam, mert nem térhetek el „magamtól”. Rólam a közönségem és az olvasóim előtt csiszolódott le a születésemtől adott „fölösleg”. Szerencsémre időt is kaptam hozzá a sorstól.

– Most az egész ország feszültséggel vegyes kíváncsisággal várja, hogy mi történik, hogyan alakul a személyes sorsa, lesz-e kiút a világot, Magyarországot megrázó válságból. Ha a humoristát kérdezem, ő milyennek látja a lehetőségeket?

– Amikor írok, minden egymásra csúszik a szobámban. Amikor befejeztem egy nagyobb munkát, nagytakarítok, rendezkedek, kihordom a fölösleget, újjá formálom a szobát. Nem könnyű nekifogni, haladatlan, időrabló, és látszata is alig van, de tudom, hogy szükséges. Ilyesmi történik ma idehaza is. Ráadásul úgy, hogy közben túl sok az ellendrukker. Olyanok, akiknek hosszú éveik voltak arra, hogy rendet tegyenek, úgy a maguk portáján, mint a közösben, és egy kicsit, nem is kicsit, a lelkiismeretükben is. Én hinni akarok. Talán, mert abban, ami eddig volt, csalódtam. Kivárom a végét, és látni akarom, hozott-e eredményt. Ha nem, voksommal „büntetek”. A válság pedig folyamatos, igaz, most megint tetőzött. Amióta az eszemet tudom, ki akarunk jönni egy adott válságból, az okosok reformokkal traktálnak, az ember meg járja a maga válságokkal teli, egyszerre nyomorult és boldog életét. Mert valahogy meg kell maradnia, ez a belső parancs. És meg is marad, mert válság ide, vagy oda, meg akart maradni.

– Hét éves az unokád, és megszületése óta közel húsz verses és mesés gyermekkönyvet jelentettél meg. Nemrégiben pedig a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában jelent meg a Lexi már olvas című tankönyv, melyet Csabay Katalinnal és Madár Eszterrel közösen jegyeztek. Gondoltad volna, hogy ennyi mindent hoz ki belőled Hanna Sára?

– Erre gondolni sem mertem, de hogy mindezek megszülettek, azon meg sem lepődtem. Bennem volt, ennyit tudnom „kellett”. Manapság iskolák szavalóversenyeit zsűrizem, verselek és dalolok a kicsiknek, és így hozzáteszek a jövő nemzedékéhez. Szamárfül névre keresztelt kiadóm jelmondata: „Fölemelni, értéket adni, gyönyörködtetni!” Ez homlokegyenest ellenpontja a kereskedelmi tévék és a bulvár ki nem mondott „hitvallásának”: lenyomni, értéktelennel butítani és szennyet fröcsögni. Mégiscsak valamire születtünk ide, a földre.

– Március derekán került az olvasók kezébe a Sosemvolt Toscana című regényed 10. kiadása. Április derekán pedig Orfűn, a Medvehagyma Napokon mutatod be a második kötetét. Az első kötet az élet és halál regénye, halandóságunk tükrözője. Egy főhős és sok mellékszereplő életén keresztül készteti gondolkodásra az embert. Mennyiben lesz más a Vár rád Toscana? Egyáltalán ki lesz a főszereplője? Tudjuk, Halász Bódog az unokája megszületésével egy időben meghal az első könyv végén.

– A Sosemvoltnak nincs, nem lehet folytatása. Ugyanabban a három hónapban játszódik le minden, és értelemszerűen Bódog marad a főhőse. A várt unokájának írt üzenetei adják a kötet gerincét, és ezt teszik teljessé a család történeti ereklyéi, mindazok, amiket át kell adnia az unokájának. Mindkét könyv külön is megél, de úgy fésültem egybe a két kötet anyagát, hogy annak számára, aki mindkettőt elolvassa, így legyen teljessé a történet. Nem akármilyen meglepetések várnak az olvasókra, és ígérhetem, a katarzis most sem marad el. A regény végén egy CD-t találnak (az olvasás befejezése előtt semmiképp ne hallgassák meg!), ez könyvészeti unikum. Tele vagyok drukkal, és alig várom, hogy végre mások is megismerjék azt, amit rajtam kívül csak Balla Feri, egykori Petőfi Rádiós barátom, a könyvet mustra alá vevő szellemi társam tud.