Patachich Ádám érsek horvát nyelvészeti munkássága

2018.11.15 13:07    |    Bikfalvi Géza  

Kalocsa történetében különösen fontos és meghatározó szerepet töltöttek be a Patachich érsekek: Gábor és Ádám.

 Patachich A Patachich család eredetileg a boszniai Una és Vrbas folyók vidékéről származott, a török hódítás elöl menekülve kerültek Magyarországra. A törökök elleni küzdelemben már korán kitűntek, ezért Mátyás király birtokadományban részesítette őket, ekkor kapták a Patachich de Zarand nemesi előnevüket. Patachich Miklós 1520-ban települt át horvát területre, felesége, Herkffy Katalin zajezdi birtokai nyomán kapta a család a Zajezd nemesi előnevet. Miklósnak két fia volt: Péter és János, akik a család két ágának alapítói lettek.

  Az évszázadok folyamán egyre népesebb család tagjai között számos hivatalnokot és szerzetest tart számon az emlékezet, köztük a két jeles jezsuitát: Patachich Jánost (1649–1700) és Patachich Zsigmondot (1700–1726). A család más tagjai pedig a közélet jelentős személyei voltak, tudományos és szépirodalmi művekkel egyaránt gyarapították a latin és a kaj-horvát nyelvű irodalmat. A műveik jelentősebb hányada latin nyelven íródott. Patachich István (1576–1666) szlavóniai ítélőmester és kormányzó, Patachich Bertalan (1663–1719) – aki 1707-ben bárói rangot kapott – és Patachich Lajos (1699–1766) birodalmi tanácsosok Patachich Sándor (1697–1747)  – aki 1740-ben grófi címet kapott – királyi bíró voltak.

  Az egyházi pályán – főpapként – három Patachich öregbítette a család hírnevét: Patachich György (1669–1716) boszniai-diakovári, Patachich Gábor (1698–1745) 1729-től szerémi püspök, 1730-tól kalocsai érsek, 1776 és 1784 között Patachich Ádám viselte az utóbbi méltóságot.

 A Patachich család leghírnevesebb tagjának kétségtelenül Patachich Ádám bizonyult. 1716. február 18-án született a Karlovac melletti Kaątelben, Patachich Miklós és a család másik ágából származó Patachich Prudencia Borbála első gyermekeként. A középiskolai tanulmányait a varasdi jezsuita kollégiumban kezdte és Zágrábban fejezte be, majd rövid ideig Grazban tanult, utána a bécsi Horvát Kollégium növendéke lett, ahol 1733. október 14-én öltötte magára a klerikusok reverendáját. A VI. Károly császárról írt értekezését, a korban szokatlan módon elnök nélkül vitatták meg, az uralkodó arany nyaklánccal jutalmazta. Tanulmányait 1735 nyarán fejezte be, majd Rómában, a Collegium Germanicum et Hungaricumban végezte a teológiát, ahol 1739. május 11-én pappá szentelték, már teológiai doktorként. Római tartózkodása idején latin nyelvű verseket írt, Sirasius Acrotophorius néven, római Árkádia akadémia tagja lett.

  Hazatérte után, a családja birtokát képező Verbovecen (ma Vrbovec) plébános. 1740-ben ábrahámi apát, 1741-től 1760-ig zágrábi kanonok, 1743-ban kaposfői prépost, 1751-ben novi választott püspök és kancelláriai tanácsos. 1759. augusztus 29-től váradi püspök és Bihar vármegye örökös főispánja. A pápa 1760. január 28-án erősítette meg, püspökké régi barátja, Migazzi Kristóf (1714–1803) szentelte.  Nagyváradon püspöki palotát építtetett – amelynek kicsinyített mása a mai kalocsai érseki kastély – pártfogolta a művészeteket, különösen a színházat és a zenét.

Zenekart szervezett, amelyet többek közt Michael Haydn (1737–1806) és Karl Ditters von Dittersdorf (1739–1799) vezetett.

 1776. március 8-ával nevezte ki Mária Terézia kalocsai érsekké. Pápai megerősítést szeptember 16-án nyert. 1777-ben a budai egyetem királyi tanácsának elnökévé nevezte ki, a magyarországi oktatásügy egyik irányítója lett, többek közt az egyetem Nagyszombatról Budára való költözését bonyolította le. Egyházmegyéjében 10 plébániát alapított, nagy érdemei vannak a kalocsai érseki kastély építtetésében. 1782-ben saját 16.000 kötetes könyvgyűjteményét egyesítette a 3000 kötetes káptalani gyűjteménnyel, ezzel megvetette alapjait a Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtárnak.

 Patachich kevésbé ismert oldala azonban a horvát nemzet, a horvát kultúra és a horvát nyelv iránta elkötelezettsége. Horvát kritikusai még néha ma is a szemére vetik a nagybátyja által elindított kalocsai „magyarosítási” intézkedéseit és nem értékelik a horvátságért tett munkáját. Ennek természetesen a fő akadálya, hogy nem ismerik a tevékenységét. A horvát parlament küldöttjeként, 1751-ben határozottan támogatta a horvát királyság jogát.

  A horvát nemzeti elkötelezettségének páratlan értékű, sajnos, máig kiadatlan dokumentuma, az 1772 és 1779 között összeállított Dictionarium latino-illyricum, et germanicum (Latin-illír-német szótár), amelyet ma is a Kalocsai Főegyházmegyei Könyvtár őriz.

A mű előszavában egyértelművé teszi, hogy a horvát nyelvet anyanyelvének tekinti, amikor a „mi nyelvűnként” emlegeti. Ugyanitt a honfitársaival perel, akik szükségtelennek tartják anyanyelvük ápolását, a nagy nemzetek példáira hivatkozva írta: „Minden más nemzet a saját nyelvén művelődik, ha az olaszok, a franciák, a spanyolok, a németek, az angolok, sőt a perzsák, az arabok és a törökök számára fontos és hasznos az anyanyelv használata, mért lenne szükségtelen a horvátoknak.”

 A Dictionarium felépítését és célját tekintve, a szerző egyfajta kézikönyvnek szánta. Műfaját tekintve nem is igazán szótár, hanem inkább a korabeli enciklopédiákhoz hasonlít. Mintái külföldi enciklopédiák voltak.

  A mű horvát része kaj-horvátul – Patachich anyanyelvén - íródott. A kaj volt eredetileg Horvátország hivatalos nyelve, végül azonban politikai okok miatt az irodalmi horvát nyelvet a ąto nyelvjárás alapján dolgozták ki. Ma a kaj-nyelvjárást Horvátország lakosságának mintegy harmada, az északi, északnyugati és északkeleti területeken: Zágráb és Varasd vidékén, a Muraközben és Zagorjéban beszéli. Patachich művében mellőzte a ąto elemeket, egyben érzékelhetően törekedett a kajnak, mint fejlett irodalmi nyelvnek XVIII. századi állapotát rögzíteni.

 A Dictionarium – prózai szövegekkel együtt – 1146 kéziratos oldalt foglal magában és négy részre tagolódik: az első (Pars prima) a korabeli iskolázott személy által ismert dolgokkal kapcsolatos szóanyag (De Deo, Spiritibus, Coelo, Elementis et Homine) foglalata; a második (Pars Secunda) tartalma – egyebek között – az egyházi szertartás, az ünnepi liturgikus alkalmak eszközei; a gyász, a politikai hivatalok és méltóságok, a hadsereg, a zene stb.; a harmadik rész (Pars Tertia) „oeconomica” címmel a gazdálkodás szókincsét öleli fel (Agraria et Fruticum, De Herbis et Floribus stb.); a negyedik (Pars Quara) a technika körébe tartozó fogalmakét (De Lapidibus, Architectura Civilis, Colores et Instrumenta Chirurgica stb.).

 A Dictionarium jelentőségét aligha lehet találóbban megfogalmazni, mint Ljudevit Jonke (1907-1979) horvát nyelvész – aki a doktori disszertációját is erről a műről írta – meghatározásánál, szerinte egyértelmű: „[…] hogy Patachich Dictionariumát a kaj irodalmi nyelv szilárd bázisa alapján alkotta meg, azzal a reménnyel, hogy rögzíti a kaj horvát kifejezéseket […], abban a korban gazdagítja a kaj irodalmi nyelvkincset, amikor Horvátország nemcsak politikailag képviseli a horvátságot, hanem mint a horvát hagyományok és az államiság őrzője is és hordozza annak állami és kulturális értékeit. A kaj irodalom néhány évszázados tradíciójával és kiművelt irodalmi nyelvével könyvek állandó kiadására támaszkodva igazolja azt a tudatot, amelyre mindaddig szükség volt, amíg meg nem nyílt a lehetőség a horvát tájak nyelvi és irodalmi egyesülése számára.”

 

Bikfalvi Géza

 

Irodalom:

 Jonke, Ljudevit: Dikcionar Adama Patačića. Studija iz hrvatske kajkavske leksikografije. Zagreb, 1949

Katona István: 82. Ádám 1776-tól. A kalocsai érseki egyház története. II. Kalocsa, 2003. p. 218-242

Korade, Mijo: Plemićka obitelj Patačić u hrvatskoj kulturi i znanosti. Gazophylacium9 (2004) 1-2, p. 98-107

Lőkös István: A Patačićok szerepe a kaj horvát kultúrában. Litteratura kajkaviana. A kaj horvát irodalomtörténet magyar szemmel. Bp., 2014

Szabo, Agneza: Istaknuti članovi grofova Patačić od Zajezde s osvrtom na njihove

politike i kulturno-prosvjetne djelatnosti.

Gazophylacium 9 (2004) 1-2, p. 50-61

 

 


Kultúra

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás