(Egy rendhagyó történelemóra margójára)

Mese az ötvenes évekről

2016.11.14 15:31    |    Tóth Bernadett  

Tulajdonképpen egy szorgalmi házi feladattal kezdődött minden… a mese, a múltidézés, a családi történet elmondása…

Ha olyan feladatot kap a gyerek, hogy tárgyakkal mutassa be az ötvenes éveket, felmászunk a padlásra, kilátogatunk a dédi házába, s leakasztjuk a szögről a petróleumlámpát, a kaszakövet tartó tulokszarvat, a disznótorban használt hastöltőt, a szenes vasalót, kivesszük a kredencből a pamudás bögrét, a fiókból a templomba járós vastag kendőt, s mesélünk…

 

mese1_450
 

 

Össze is készítettük ezeket a dolgokat, hogy másnap reggel bekerüljön az iskolába történelemórára, amikor jött a legkülönlegesebb ötlet: a MAMA! Hiszen ’52-ben született, s olyan történet van a tarsolyában erről az időszakról…

Másnap reggel gyerek beviszi a családi ereklyéket, s a csukott osztályajtó előtt várjuk, hogy kiszóljon: Mama, jöhetsz!

Az osztálytársak, a tanár arcán elképedés, mosoly… nohát, ilyet!

S a mama elkezdi…

Mesél arról, hová született 1952 júniusában, mesél az anyjáról, az apjáról, a családról. S egyszer csak a mese valósággá válik – ott állunk az ÁVÓ-s katona mellett a parasztház hátsó részén, s figyeljük, hogy a háromhetes csecsemő anyja, a mi dédimamánk hogyan dobálja egy lepedőbe a dolgokat, hogyan fogja a 8 éves nagyobbik lányát, a 3 hetes kisebbiket, s szállnak föl a leponyvázott teherautóra néhány másik családdal együtt Részteleken, aztán indulnak valahová… az ismeretlenbe, büntetésül, mert kulákok voltak, s mert a faluban néhányan úgy gondolták, elég volt!!!

 

mese2_450
 

 

Mesél arról, hogy az eltévedt teherautókat a román határnál fordították vissza, s kerültek végül a Hortobágyra, az ott lévő 11 tábor egyikébe, Borsóstanyára.

Ahol egy tanteremnyi szobába 6-7 családot szállásoltak el, és teknőt is egy másik anya adott megfürdetni a kicsit.

Ahol mindenki a nép ellensége volt, még a háromhetes csecsemő is!

Ahol a pelenkákat este kimosták, s maguk alá terítették az ágyba, hogy másnap reggelre a testük melege szárítsa meg.

Ahol fegyveres katonák kísérik be vonattal ezt a fiatalasszony a skarlátos kisgyerekkel Debrecenbe a kórházba, s az ott dolgozó orvosok, nővérek emberségén múlott, hogy néhány héttel meghosszabbították a kötelező benntartózkodás idejét.

Ahol a kacsatelepen dolgozó dédi alkalomadtán megfojt egy-egy állatot, hiszen a „dögöt” el lehetett vinni, aztán abból lett élelem akár egész hétre is a családnak.

Ahol novemberben a fagyott földből a puszta kezükkel ástak ki marharépát az emberek, hogy ennivalóhoz jussanak.

Ahol kimarad a bizonyítványból Török Mária második osztályos tanuló egész éve, mert hivatalosan nincs is oktatás.

Ahol a birkahodály egyik végében, egy Mária szobornál mondanak misét legalább karácsony este.

Ahol egy kiskatona azzal vigasztalja a mi dédinket, hogy nincsen olyan kötél, aminek vége ne lenne egyszer.

Tünde mama csak mesél és mesél… arról a majdnem egy évről, amiről neki saját emlékei nincsenek, de tudja az anyja, a mi Borcsa dédink emlékeit!

Meg azt is, hogyan kezdték újra az üresen maradt házban az életüket. Hogy voltak jó szándékú emberek – rokonok, szomszédok, ismerősök – akik a lezárt házból kimenekítettek ezt-azt, hátha visszajönnek…

Meg azt is, hogy a dédi soha, de soha nem mondta el, kinek a házában ült le a saját székére…

Meg azt is, hogy ez a bőszoknyás, egyszerű parasztasszony levelekkel bombázta a tanácsot, a minisztériumot, hogy őket igazságtalanul vitték el, s telepítették ki Hortobágyra közel 1 éven keresztül…

Meg azt is, hogyan utazott föl Nagy Imre újratemetésére, mert szentül meg volt győződve arról, ha nincs a miniszterelnök, a családja ott marad a Hortobágyon…

Meg arról, hogy tulajdonképpen a papán múlott az egész életünk, mert a mama nem akart hazajönni, annyira bántotta, hogy nem állt ki mellettük a falu…

Meg arról, hogyan jártak vissza éveken keresztül az egykori táborok helyén fölállított kettős kereszthez emlékezni…

Meg arról, hogy történelemtanárként akkor is mesélt diákjainak ezekről az időkről, amikor nem lett volna szabad…

Meg arról, hogyan került Magyar Bálint egyszer a dédi kiskonyhájába, s meséltette el vele ezt a történetet…

Meg arról, hogyan került egy fekete márványtábla az újteleki haranglábtól nem messze lévő parkba a vigasztaló kiskatona mondatával: „Nincsen olyan hosszú kötél…”

Meg arról, hogy tulajdonképpen alig maradtak tárgyi emlékeink az ötvenes évekből, viszont egy mindent és mindenkit kiszolgáló hatalomnak köszönhetően élményünk annál több…

Meg arról, hogy ez a dédink, Borcsa dédi története, meg az övé, Tünde mamáé … meg az enyém, s most már a lányomé is...




Kultúra

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás