Lányos anyák életében mindig sokat jelent a szalag.

Hiszen, a születés csodás pillanata után, amikor csöppnyi jövevényünket magunkhoz öleljük, már fürkésszük a hajacskát: már látjuk lelki szemeinkkel az első vékony kis szalagocskát, ami a kis vakarcsot díszíti majd, és persze anyai büszkeségünket erősíti.

Jönnek azután a szalagok, masnik, esetleg pántlikák ezer színben, ezer formában, ezer helyen díszítve, ékesítve hajat, ruhát, kalapot, cipőt, táskát, ami csak a lányok körül létezik.

És egyszer csak eljön a legnagyobb szalagos ünnep, amelyen maga a szalag alig néhány centi, és nem is túl szép!

De ami megelőzi: a készülődés, a ruhapróba (persze szalaggal-masnival), táncpróba, első igazi frizura, smink, minden egyéb… És- benne sok-sok anyai izgalom, várakozás, hiszen az évekig dédelgetett bimbócska harmatos virágszállá nyílott. Boldogság, anyának-lányának.

Boldogság akkor is, ha a lány messze-iskolás, nem közös a készülődés. Szép-gondos kézzel írott meghívóval hívja a családot, külön édesapát – úgy öltözzön hogy a szalagavató végén majd keringőt táncol a kislányával.

És repül az anyai gondolat: látni a lánykát loknis hajjal, csipkés-fodros szalagos hosszú ruhában, kicsit méltóságteljes arccal egy csinos fiú oldalán táncolni.

Nem, a találkozás pillanatában még nem tűnt föl, hogy kislánykám haja éppen úgy – ezer felé – áll, mint normális esetben. Csicsergett-csacsogott, miközben nagyokat harapott a nagymama mákoskalácsából, melyet minden látogatásra legalább két rúd erejéig biztosítani kellett (mert a Patróna H. gimnáziumból nem volt heti hazajárás, de még havi sem).

Hamar elmondta a tudnivalókat: hol a mi helyünk, Pim (mert apát így hívta) hova álljon, mi a műsor menete, majd félig futva visszaszólt:

– Ja, Évike (mert ebben az időben így nevezett engem) én nem palotást táncolok, ne várjál az első csoportban!

Álltam, talán lélegezni sem tudtam. Nem palotást? Akkor mit? És a szép ruha? Meg minden? Kavargott bennem ezer gondolat, valami harag féle is talán, miközben a patrónás lányok szépen, ünnepélyesen táncolták a palotást – piarista fiúkkal. Mire fölocsúdtam, elegáns taps jutalmazta a szép táncot.

Lélegzetvételnyi szünet után fergeteges hangulattal berobbant a néhány táncos, köztük az én Annám – népzenére dobbantóst jártak, a lányok pántos fekete cipőben, fehér harisnyával, a fiúk fekete fényes, keményszárú csizmában.

Koppant, pengett a márvány a magas aulában, repültek a pirosbabos ráncos szoknyák, a fehér kötények szalagjai és a lányok fonott copfjában a hosszú piros pántlikák ahogyan perdültek-fordultak a párok, pirosodtak az arcok, miközben ritmusra dübörgött a taps és a füttyszó – a közönségtől.

Erősen avatták a röpülős szalagokat, pántlikákat.

És…, még erősebben avatták a fontos, pici szalagokat – velük együtt az anyákat – felnőtt anyává, a lányokat céltudatos igazi nővé.