Őszintén bevallom, úgy egy hónappal ezelőttig nem is hallottam a Tekergő együttesről. Prímásáról, Bajnok Józsefről annyit tudtam, hogy a Kalocsai Népi Együttes zenei vezetője volt a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején, még Tóth Feri bácsival dolgoztak együtt. Aztán a Tekergő 1983-ban megszűnt, mindenki ment a maga útján. Közel 30 év telt el azóta. Aztán körülbelül egy éve összejöttek egy kis emlékezésre, beszélgetésre, és ha már együtt voltak, miért ne zenéltek volna egy kicsit? És olyan jól esett ennyi idő után a közös zenélés, hogy nem akarták abbahagyni. Aztán egyikünk felvetette, hogy mi lenne, ha újra közönség elé állnának. Az eredeti társaságból hárman egy akaraton voltak, hozzájuk csatlakozott Pogrányi Miki, és két állandó közreműködővel kiegészülve a Duna Menti Folklórfesztiválra összeállt újra a Tekergő.

Dióhéjban ennyi. De mi is volt közben? Merre tekergett az első, eredeti Tekergő, mi történt a 30 év alatt, és hogyan is került Bajnok József Buráló erre a környékre, erről beszélgettünk a múltkori Folk kocsma előtt az együttes vezetőjével.

– Azt írod magadról a Facebook oldaladon, hogy 18 éves korodig azt sem tudtad, mi is az az igazi népzene. Mi volt az a fordulópont, ami erre fordította az életed?

– Öt éves korom óta hegedülök, komolyzenét tanultam, mert apám nagyon szerette a magyar nótát, és azt akarta, hogy prímás legyen belőlem. No, ezzel meg is utáltatta velem egy életre. Majd bekerültem a Honvéd együttes szimfonikus zenekarába. Nem találtam igazán a helyem, aztán 16 évesen, ifjú lázadóként odavágtam a kottát, és azt mondtam, innentől gitározni fogok, és átmentem pol-beat énekesbe. Két-három évig csináltam, aztán az akkori együttesemben az egyik zenész azt mondta, hogy elvisz egy táncházba, ahol népzenét játszanak. Na, engem biztosan nem, mondtam, de addig-addig győzködött, hogy ez nem nótaest, higgyem el, jó lesz, míg elmentem a Muzsikás együttes táncházába a Molnár utcába, és leesett az állam. Hát ilyen van? Annyira tetszett, hogy két hét múlva kint voltam Erdélyben, Széken gyűjteni. Aztán valahogy a Sebő együttes mellé keveredtem, Halmos Béla volt a nagy mesterem, a legtöbbet tőle tanultam. Ők csináltak Abaújszántón egy zenei tábort, elmentünk, és ott alakult meg a Tekergő együttes, mely ’77-től ’83-ig „üzemelt”. Az eredeti felállás: Nagy Balázs, Balatoni János és én, Bajnok József. Hárman voltunk, majd elmentem katonának, akkor ismertem meg Joó Lajost, akivel a mai napig jó barátok vagyunk, ő beszállt negyediknek. Majd Nagy Balázs ment el katonának, akkor jött a Polónyi Péter. Majd megcsináltuk a Kamarás együttest, és ezzel gyakorlatilag a Tekergő 1983-ban megszűnt.

– Kikkel dolgoztál, dolgoztatok együtt?

A Tekergő együttes, Göteborg, 1980

– A Bartók együttesben Tímár Sándor oldalán dolgoztunk. Mint mondtam, a legtöbbet Halmos Bélától (Sebő együttes) tanultam, de sokat zenéltünk Sebő Ferivel, Virágvölgyi Mártával, Sipos Misivel és ifj. Csoóri Sanyival (Muzsikás), Sipos Janóval (Kalamajka), de turnéztunk Sebestyén Mártával is. A mai napig mindannyiukkal jó barátok vagyunk!

Rendszeresen jártam gyűjteni Erdélybe, Moldvába, Gyimesbe. A méhkeréki Kovács Tivadartól tanultakra vagyok a mai napig a legbüszkébb!

1979-ben megkaptam a „Népművészet Ifjú Mestere” címet. 1978-81 között a Kalocsai Népi Együttes zenei vezetője voltam. Itt dolgozhattam együtt a felejthetetlen Tóth Feri bácsival.

1981-82 között a Jászsági Népi Együttes Zenekara voltunk, itt ismerkedtünk meg Szűcs Bélával, aki aztán szintén Kalocsára került, és később a Göröm Táncegyüttes alapítója lett.

1983-ban alakítottam meg a Malév-Kamarás együttest, melyet a Bihari Táncegyüttes – élén Novák Ferenccel – állandó közreműködőjévé választott, de számos alkalommal felléptünk többek között a Vasas, a Honvéd Művészegyüttes és az Állami Népi Együttes műsoraiban is. Az együttes a műfaj egyik legkiválóbb művelője volt, közreműködtünk számos hazai és külföldi rádió-, televízió-, és hanglemezfelvételen. A Magyar Televízió a zenekarról portréfilmet készített, amelyet több ország televíziója is műsorára tűzött.

Muzsikáltam Benkő Dániellel, Czidra Lászlóval a Benkő Consortban. Bejártam Európa valamennyi országát, valamint koncerteztem Irakban, Kínában, Kubában, Szíriában, Ku-waitban, Thaiföldön, Algériában, Indiában, Izraelben, az USA-ban, Kanadában.

– Ilyen előzmények után mi hozott erre a környékre a fővárosból? Éppen Soltra?

– Apám solti, de a háború után Pestre költözött, ott alapított családot, én is Pesten születtem. De a rokonok itt vannak Solton, tetszett ez a környék, de igazán Kalocsa vonzott, itt dolgoztam, a lányom is itt született, így aztán mindent feladva három éve családostól ideköltöztem. Nagy tervekkel, hiszen láttam, hogy alig van népzenész, nincs ilyen jellegű oktatás, az együttesek messziről hoznak kísérőzenekart. Biztattak, de aztán kiderült, még-sincs rá pénz, különböző akadályok merültek fel, aztán most a nyáron akartunk csinálni egy népzenei tábort, de végül ez is meghiúsult, úgyhogy mondhatom, vergődik a dolog már három éve.

Én nem a népzenét, hanem a népdalokat ismertem. Meg a Kodály és Bartók feldolgozásokat. És az egész más, mint a ma is élő népzene. Arról nem is tudtam, hogy még ilyen is van. Kimentünk Erdélybe, és minden faluban más zene szólt. Gyönyörű, igényes és színvonalas zenék. Azt nem lehet elfelejteni, hogy elmegy az ember valahova az Isten háta mögé, és ott leül három ember, akiről meg se mondanád, hogy zenész, és olyat zenél, amit itt a környéken nem is hallani.

– Ezért költöztél ide, ezt szeretnéd itt a környéken népszerűsíteni, tanítani?

– Igen, itt látok perspektívát, itt szeretnék tanítani. Sok régi ismerőssel találkoztam, olyanokkal is, akiknek van lehetőségük ebben segíteni, nagyon optimista vagyok, de erről most még nem akarok bővebben beszélni.

Itt volt most ez a fesztivál, a táncházakkal, nagyon jó volt együtt zenélni és minden este nagyon jó hangulat volt. Tóth Feri bácsi nagyon jó pedagógus volt, amit ő elkezdett, az még mindig itt él és működik, ezen a táptalajon még lehet újra vetni és remélem, majd aratni is. Azt szeretném, ha Kalocsa kitermelné a maga népzenészeit, hogy Kalocsa lássa el a várost és a távolabbi környéket zenészekkel és ne fordítva. És erre látok itt lehetőséget, csak még partnerek kellenek hozzá.

– Térjünk még vissza a Tekergőre. Tehát adott volt a régi együttes három tagja, a mag: Bajnok József, Joó Lajos és Polónyi Péter. És jött a folklórfesztivál.

– A Pogrányi Mikivel már korábban megtaláltuk egymást, ő is beszállt, de a bőgősünk nem tudott eljönni a fesztiválra. Kértünk bőgőst, és egy lány jött, aki tündéri, aranyos, jó kedélyű, ő a Balog Edina, akiről akkor tudtam meg, hogy kitűnő prímás, olyat zenéltünk együtt, mintha száz éve ismernénk egymást, aztán ő mondta, hogy van egy kolléganője, Kovács Zsuzsa, akit még szeretne hozni, így kerekedtük hat főre. Kipróbáljuk egymást, de azt első együttzenélések után mondhatom, rossz biztosan nem lesz!

Azóta már túlvagyunk az első „Tekergős” folk kocsmán, nagy élvezettel hallgattuk a hat főre szaporodott új felállású együttest. Örömzene volt zenekarnak, közönségnek egyaránt! Reméljük, együtt maradnak, és rendszeressé teszik ezeket az esteket Kalocsán, az előzetes hírek szerint minden hónap első péntek estéjén.

Azt pedig főként reméljük, hogy Bajnok József Buráló (aki mint megtudtuk, a „Buráló” elnevezést egy kalotaszegi prímás – Kovács Simon – neve után kapta, mert hozzá hasonlították) segítő partnerekre akad azon céljai megvalósításában, hogy Kalocsa nemcsak a néptánc, hanem a népzene egyik magyarországi központja is legyen. Kívánjuk, úgy legyen!