Szeptember 15-én délután népes tömeg gyűlt össze Kalocsa belvárosában, egészen pontosan a Budapest Bank épületénél, ahol egykor Tóth Ferenc néptánc-pedagógus és koreográfus, vagy ahogy a helyiek emlegetik, Feri bácsi élt. Az összejövetel aktualitása abból fakadt, hogy a városvezetés a helyi néptáncosok kezdeményezésére felkérte Cséri Lajos szobrászművészt, hogy készítse el a néhai pedagógus emlékművét, melyet a család, barátok és tanítványok társaságában lepleztek le.

Az ünnepséget Kányádi Sándor Fekete-piros című költeményének szavalatával Tóth Tamás, a Szent István gimnázium diákja nyitotta. Ezután a tánccsoportok tagjai, akik közül többen népi viseletben jelentek meg az eseményen, elénekeltek egy Feri bácsi által tanított és kedvelt népdalt, majd a szót Novák Ferenc rendező, a tánctanár jó barátja vette át, aki beszédében hangsúlyozta, hogy nem szakmai méltatásra készül, hiszen azt a helyi, megyei és az országos vezetés megtette már Tóth Ferenc életében, s majd a tánctörténet is bizton méltatja munkáját.

– Én egy nagyszerű barátról beszélek most – mondja a rendező. Arról a barátról, aki itt élt valaha eben a házban, emberségében felülmúlhatatlan pedagógus koreográfus mester volt, aki az egész életét egy csodálatos kultúra megőrzésének és újrateremtésének szentelte. Remélem, hogy akik erre sétálnak, vagy azok a gyerekek, akik időről időre ellátogatnak majd ide egy-egy szál virággal mindig felidézik, hogy milyen nagyszerű ember élt itt.

A kalocsai díszpolgárról, valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével kitüntetett pedagógusról Farkas Éva, a Bokréta Népművészeti Egyesület vezetője is emlékezett. Ezt az egyesületet ugyanis hajdanán Feri bácsi alapította. – Két férfi volt az életemben, akire a legjobban felnézek: az egyik édesapám, akitől az életet kaptam, a másik Feri bácsi, akitől az életem legnagyobb részét kitöltő táncot – mondta Farkas Éva. – A néptánc különleges módon képes olyan kapcsolatokat, barátságokat és összetartást létrehozni azok között, akik egy csoportban táncolnak, ami egy életre szól. Feri bácsi pedig ugyanilyen különleges módon értett ahhoz, hogy a táncos gyerekeket összefogja, és elmélyítse bennük a tánc szeretetét. A próbákon a kemény munkára ösztönző szigora, s emellett a gyerekek iránti végtelen szeretete és tisztelete tette lehetővé, hogy olyan pedagógussá váljon, akinek a nevét mindenki ismeri, aki a néptánccal foglalkozik Magyarországon. Olyan pedagógussá, aki méltó példaképévé válik mindazoknak, akik hasonló pályán szeretnék leélni az életüket, így nekem is – emlékezett az egykori tanítvány mesterére.

Az emléktáblát Török Gusztáv Andor polgármester avatta fel, aki elmondta, hogy tavaly ősszel javasolták az önkormányzatnak a helyi táncosok és szülők, hogy készüljön egy emlékmű Tóth Ferencnek. – Cséri Lajos szobrászművész akkoriban rendezett kiállítást Kalocsán, és többen jelezték számomra, hogy őt kérjük fel az alkotás elkészítésére. Itt áll most közöttük, így ezúton is köszönjük neki, hogy elfogadta felkérésünket – mondta a polgármester, majd leleplezte a táblát és a megemlékezők, élén a családtagokkal népi dallamok kíséretében elhelyeztek egy-egy szál sárga rózsát Feri bácsi arcképe alá, hiszen ez volt a szépemlékű pedagógus kedvenc virága.

Az emléktábla avatáson elhangzott beszéd

Boldog vagyok, hogy itt állhatok Tóth Ferenc hajdani lakóháza előtt abból az alkalomból, hogy végre egy magunkfajta, a tánccal, a népművészettel elkötelezett személyiségnek emléktáblát helyez el hálából az utókor.

Szomorú, hogy azt kell mondanom, hogy utókor. Ez az elmúlást is jelenti, de örömöt is, mert ezzel az emléktáblával egy kicsit az örökkévalóságot is. Aki erre sétál, vagy azok a gyerekek, akik remélhetőleg időnként ide jönnek egy szál virággal megemlékezni, azok elgondolkoznak majd, hogy itt élt egy nagyszerű, emberségében felülmúlhatatlan pedagógus és koreográfus mester, aki az egész életét egy csodálatos kultúra megőrzésére és újrateremtésének szentelte.

Tevékenységének egyes szakaszát sok megtisztelő díjjal jutalmazta a megye, a város, melynek díszpolgára lett, az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület, majd a Köztársasági Érdemrend középkeresztjével a Kormány. Utoljára 1998 márciusában találkoztunk. Egy helyi adó számára készített kettős nyilvános interjút Foltin Jolánnal és velem. Mint interjúkészítő is olyan volt, mint az életben. Mosolygós. Én úgy emlékszem, hogy a beszélgetés végig jókedvű volt, a komoly témák ellenére is sokat nevettünk, és gondolom, a közönség is jól érezte magát. A beszélgetés után is egy fehér asztalnál ugyanilyen vidámak voltunk. Ha az életben voltak is nehézségei, ő mindig kedélyes és kora ellenére irigylésre méltóan fiatalos volt. (Egy évvel volt idősebb nálam.) Itt állhatna mellettem mint mindig és mosolyogna. Táncról, gyerekekről gyönyörűen tudott beszélni, mesélni. Még a paprikáról, melynek ő is termesztője volt, úgy tudott regéket mondani, mint a leghíresebb borászok a szőlőhegyek nedűjéről. Annyira, hogy abban a bográcsban, melyet ő adott az interjú alkalmából ajándékba, a mai napig a kalocsai paprikával főzött ételeim rá emlékeztetnek. Szinte látom a sok csodálatos gyermeket színpompás kalocsai ruhákban, akik az országban és a nagyvilágban vitték, terjesztették szűkebb hazájuk szellemi kincsét, a dalt, a viseletet és a táncot.

Az 1998-as tavaszi interjú után nem sokkal felhívta Foltin Jolánt, és mintha egy közömbös hír lenne, bejelentette: képzeld Jolikám, halálos betegségem van, „gyógyíthatatlan”. Joli sírva adta nekem tovább, és azt mondta: képzeld el, ezt is mintha jókedvűen mondta volna!

Hihetetlen sok szépség és életszeretet szorult ebbe az emberbe. Ezt pedagógiai munkájába, táncaiba bele tudta építeni. Ebből lett egy csodálatos emberi életmű katedrális, melyet remélem, ebben a városban az idő nem fog kikezdeni.

Novák Ferenc