Vörös Zoltánné 35 éve tanít szülőfalujában

A Magyar Kultúra Napja alkalmából Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter, Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár és Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkár január 21-én a kiemelkedő teljesítményt nyújtó művészeknek, művészeti alkotó közösségeknek, könyvtárosoknak és a kultúra támogatóinak, valamint egyetemi oktatóknak, pedagógusoknak, gyógypedagógusoknak és neveléstudományi kutatóknak kitüntetéseket adott át Budapesten, az Iparművészeti Múzeum aulájában. Közöttük volt Vörös Zoltánné, a Kalocsa és Térsége Általános Iskolája Uszódi Tagiskolájának a tanítója, aki Karácsony Sándor-Díj kitüntetésében részesült, melyhez a Kalocsai Néplap nevében gratulálunk!

A díjat – melyet az 1891-1952 között élt, nemzetközi hírű pedagógiai, filozófiai íróról, egyetemi tanárról neveztek el – az oktatási miniszter adományozza a Magyar Kultúra Napjához kapcsolódó ünnepség keretében évente tíz olyan pedagógusnak, akik huzamos időn át kiemelkedő munkát végeznek a gyermekek harmonikus személyiségformálásában.

A miniszter az ünnepségen többek között azt mondta, hogy a most átadott művészeti és oktatási elismerések remélhetőleg új fejezetet nyitnak a díjazottak munkásságában.

Vörös Zoltánné Erzsikével a díjátadást követő napon Uszódon beszélgettem. Kicsit félve is mentem, gondoltam, lehet, hogy egy családi ünnepség közepébe csöppenek, hiszen mégsem mindennapi, hogy egy falusi tanító munkáját miniszteri kitüntetéssel ismerik el, méghozzá olyannal, amit nem osztogatnak csak úgy számolatlanul, hiszen ezt a díjat évente mindössze tíz pedagógus kaphatja meg az országban. Ehelyett csak egy lármázó puli, egy láthatóan büszke férj és egy láthatóan boldog kitüntetett fogadott.

Az „összcsaládi” ünneplésre vonatkozó kérdésemre úgy tűnt, nem is igazán tudja, miért kellene ennek ilyen nagy faksznit keríteni.

– A gyerekek majd jövő héten jönnek haza, akkor lesz egy ebéd, de ez egyébként is így szokott lenni.

– És a kollégák az iskolában, hogy fogadták a hírt, gratuláltak, örültek neki?

– Igen, nagyon. Tudod, ez úgy van ilyen kis faluban, hogy igaz, hogy személy szerint én kaptam a kitüntetést, de úgy gondolom, ezzel a díjjal a kis települések tanítóinak munkáját ismerték el, tehát a kollégáimét is. Nagyon nagy dolog ez, mert ahhoz, hogy egy-egy ilyen kitüntetésre valakit fölterjesszenek, sokszor országos tanulmányi versenyek díjaival kell a javaslatot megtámogatni, és nekem nincs ilyen díjjal rendelkező diákom. De ha belegondolunk, nem mindegy, hogy például egy nagylétszámú városi iskola többszáz gyerekéből vagy egy kis falusi iskola néhány-tíz diákja közül kell kiválasztódni annak az egynek, aki aztán akár országos versenyt is nyer. És az sem mindegy, hogy honnan hova fejleszt a pedagógus, hogy egy jóképességű, értelmiségi családból, jó körülmények közül jövő gyerekből lesz országos helyezett, vagy pedig egy szegény, nehéz sorsú, az alapvető higiéniai és szociális feltételeket is szinte teljesen nélkülöző gyereket fejleszt olyanná, hogy képes legyen kiemelkedni a környezetéből, akarjon több lenni, tovább tanulni, hogy lehetősége legyen egy jobb életre, mint ahonnan indult. És bizony, a falusi pedagógusnak ebben van nagy szerepe, de ezt sajnos nem lehet dokumentálni semmiféle díjjal egy kitüntetés indoklásában. Ezért örülök ilyen nagyon az elismerésnek, és ezért örültek a kollégáim is.

– A kezdetektől itt tanítasz?

– Igen. Harmincöt éve. Itt, ebben az iskolában, ahova én is jártam, persze, a környezet azóta sokat fejlődött. Mindig is tanító szerettem volna lenni. A nagyapám azt mondta, nagyon jó gondolat, mert gyerek, az mindig lesz. Hát ahogy ő akkor gondolta, az ma már nem egészen így van. Gyerek most is van, de egyre kevesebb. Ezért is van már iskolatársulás, és ezért kell a felsősöknek Kalocsára járni.

De nem a biztos munka miatt választottam. Az általános iskola után is azért mentem Bajára, a kereskedelmi szakközépiskolába, mert ott volt a tanítóképző mellett. Mondom, erre készültem gyerekkoromtól. Viszont, ha mégsem sikerülne – így okoskodott a család –, akkor is lesz egy szakmám, amivel el tudok indulni. De már középiskolásként is átjártunk a képzőbe irodalmi szakkörre, érettségi után pedig már nem csak délutáni vendég voltam a főiskolán… Az utolsó évet levelezőn végeztem, mert hazahívtak Uszódra tanítani, annyira kevés volt a pedagógus.

– És hát várt itt egy Vörös Zoltán nevű legény is – veti közbe hamiskásan mosolyogva a férj.

– Igen, várt bizony, én pedig nem szerettem volna, ha addig vár, míg más lányon is megakad a szeme – nevet Erzsi. – De komolyan, nehéz döntés volt, hazajönni, tanítani, közben tanulni. Aztán összeházasodtunk, dolgoztunk, két gyermekünk született, most már mindketten önállóak. Péter fiunk rendőr, Csongrádon él családjával, van egy gyönyörű négyéves unokánk, Lili. Kati lányunk Pesten él a párjával, logopédusként dolgozik, és munka mellett most újra tanul, hogy a főiskolai mellé egyetemi diplomát szerezzen.

– Az unokádat tudod nem pedagógus szemmel nézni?

– Persze. Ő az én ügyes, okos unokám, aki mindig segít nekem. Sokat játszunk, olvasunk, beszélgetünk. Bár az is igaz, fejlesztő könyveket szoktunk neki venni… – és mindketten ezen újra jót mosolyognak.

– Hobbi, kedvenc időtöltés?

– A munkája – mondja Zoli. – Hazajön az iskolából, aztán megy is vissza sokszor. Foglalkozás, szakkör, megbeszélés, mindig akad valami intézni való a gyerekek körül. Meg falun nem úgy van, hogy eddig tart, meg ekkor van a fogadóóra, aztán kész. Megy a boltba, megállítja az egyik szülő, a másik, aztán akkor és ott van a fogadóóra. Vagy itthon keresik, személyesen, telefonon, érdeklődnek leckéről, elintézendő dolgokról, mert a gyerek valamit elfelejtett, mégiscsak jobb, ha a taní-tó néni újra megmondja…

– A falusi tanítóélet ilyen. Mindenki ismer mindenkit, sok gyereknek már a szülőjét is tanítottam. De ez jó is. Ismerem a családot, a körülményeket, könnyebb megérteni, hogy ha egy gyerek úgy viselkedik, ahogy, az miért van – de igaza van a férjemnek, a hobbim nekem elsősorban a munkám. Mellette nagyon szeretek olvasni, ha nagyon belefeledkezek, akár hajnalig is. Régebben, ha volt rá időm, kötöttem és varrni is nagyon szerettem, főleg szabni, kitalálni, hogyan is lesz egy anyagból az a formájú ruha, amit szeretnék.

Ja, és van egy könyvem is. Összegyűjtöttem a családból azokat az ételeket, amiket gyakran főztünk. Gazdaságos, egyszerű, időtakarékos ételek a paraszti konyhából – ezt az alcímet adtam neki. És a gyerekeink is kaptak egy-egy példányt belőle. A címe pedig azért lett: Én így főzöm, mert leírtam nekik lépésről lépésre az elkészítési módot, egészen a lábos elővételétől a gáz begyújtásáig…

Nézem a kék iratmappát, benne az átlátszó nejlonzsebekben a recepteket: törve-bab, vékonypite, babos-hús, káposztás kacsa és málé, nem is sorolom tovább. Mikorra felvetném, hogy ez így nem teljesen könyvforma, már rájövök a miértre… de Erzsi mondja is, azért ilyen, hogy a gyerekek főzés közben akár zsíros, vizes kézzel is lapozhassák… Hiába, na, pedagógus, vagy inkább azt mondjam, tanító? Aki, ha nem is fogalmazza meg, még a gyerekeinek készített ajándékkal is tanítani szeretne, a régi családi-falusi ízek összegyűjtésével a gyökerek és a múlt őrzésének fontosságát, a kivitelezéssel a praktikus és gyakorlatias gondolkodást és munkát, magával a kész gyűjteménnyel pedig a pénzben nem kifejezhető ajándék értékét, a megfoghatóvá tett szeretetet.

Miután elköszönök, még eszembe jut néhány sor, amit egy újságban olvastam: „Az igazi pedagógus nemcsak oktatni, nevelni tud, de szeretni is. Mert a szeretetben nevelődött gyerek elhiszi, hogy lehet járni a vízen.”