Moldova György – Akit a mozdony füstje megcsapott

Különleges-furcsa utazásra hívja olvasóit az utóbbi évtizedek egyik legnépszerűbb szerzője. Moldova György riport-szociográfia könyve 1975-ben jelent meg először. Mielőtt még a kedves Olvasó megijedne a száraznak hangzó műfaji besorolástól, gyorsan el kell mondanom, hogy ez igazából egy történet, már-már kalandregény, nem pedig „érthetetlen” adatok gyűjteménye. Olyannyira kalandos, hogy még egy serdülő gyerek fantáziáját is megfoghatja, sőt! Példának mindjárt magam hozhatom, hiszen a pályaválasztás idején olvastam először, s szerelem volt első látásra... mondhatni, azonnal „megcsapott a füstje”. Azóta is tart. Nemrégiben olvastam harmadszor.

„Füleken laktunk, nyolc évig vonattal jártam át Losoncra a gimnáziumba, és minden reggel arra gondoltam, hogy egyszer majd én indítom el ezt a vonatot.” – mondja a sok hős egyike – mert hősökről szól ez a könyv – a regény elején, s melyik fiú gyerek ne álmodozott volna ilyesmiről? Azonban épp az első oldalak kissé unalmasak lehetnek annak, akinek teljesen ismeretlen a sínek világa. Ezért, ha kalandosabb kezdésre vágyik, jobb, ha a Vezérállásban című (2.) fejezettel kezdi az olvasást. Ez a mozdonyokon zajlik, talán a legérdekesebb helyén a vasútnak, és nem szűkölködik drámában. Íme egy példa:

„– Van a mozdonyon valamilyen életmentő szerelék, mint például a régi villamoson a mentődeszka volt?

– Nincs, különben is reménytelen volna, úgy megcsapja az illetőt a mozdony eleje. Egyszer fordult elő, hogy egy részeg a mozdony alá esett, lementünk megnézni, hány darabra vágták a kerekek, de olyan szerencséje volt, hogy a betonaljaknál nagyobb volt a mélyedés a szokásosnál, elfért benne. Flegmán elővette a cigarettatárcáját, és kinyújtotta a vonat alól:

– Gyújtson rá, mester!

Az öreg mozdonyvezető ingatja a fejét:

– Aki pedig öngyilkos akar lenni, azt nem lehet kivédeni. Tatabánya előtt egy öregasszony járkált a sínek mellett fel s alá, egymást figyelmeztettük rá, négy-öt mozdony megállt neki, de a hatodik elgázolta.

– Maga hány embert ütött el?

– Tízet, egyről sem tehettem, de bár sohase jutnának az eszembe.”

Vagy egy másik fejezetből:

„Egyik nap beállít hozzám egy rendőrorvos, egy középkorú nőt hoz be magával...

...A nő levetkőzik, leesik az állam a megdöbbenéstől: a bugyija és a kombinéje sírkoszorúkról lelopott selyemszalagokból volt összevarrva, ezekért járt ki a temetőbe, amíg a rendőr rajta nem kapta.

– Miért ne? – mondta. – Nagyon jól tartja a meleget, és a halottaknak már úgysem kell!

És csábosan ringatta bugyiján az „örökké a tiéd!” feliratot.”

Mint látható, korántsem csak a vasút közvetlen világa mutatkozik be a regényben. Külön fejezet szól az egészségügyről (MÁV Kórház, rendelők), megismerkedhetünk tájegységek, „civil” foglalkozások, korszakok képeivel, sok ismeretet kapunk pl. a harmincas-negyvenes-ötvenes évek valóságáról. Egy hevesi község „szép népszokása”:

„– Meglehetős kis búcsú ígérkezik, bár a régi búcsúkhoz hasonlítani nem lehet. Ha csak egy ember halt meg, a következő vasárnap pótbúcsút tartottak.”

A könyv igen erőteljes, bár nem közvetlen kritikája is a rendszer visszásságainak, ma szinte hihetetlennek tűnik, hogy megjelenhetett. Talán a bajokon javítani szerettek volna az igazság kimondásával, vagy a Horthy-korszak hasonló, embert próbáló világának bemutatásával ellensúlyozta Moldova a kényes témákat. 1975-ben még sok idős ember visszaemlékezésére hagyatkozhatott a szerző, mesélnek is a háború előtti világ értékeiről, kínjairól bőven. Elénk tárul az akkori gazdasági világválság képe, kiderül, hogy akkor száz kilométereket gyalogoltak a fiatal emberek munkáért, s nem mindenkinek jutott – szégyenükben csak sötétben mertek hazamenni.

„Jártunk fel Pestre is munkát keresni, a Beszkárthoz meg a kőművesekhez, de sehol nem kellettünk. A pénzünk meg közben elfogyott, velem háromszor is előfordult, hogy gyalog kellett hazajönnöm, pedig Pesttől Adács majdnem száz kilométer út.”

„1937-ben épp betöltöttem a tizenhetediket, nagy protekcióval sikerült bejutnom géplakatosinasnak báró Hatvany nagygombosi uradalmába, a nagy műhelybe. Úgy történt, hogy a nagygombosi igazgató veje ott volt orvos a cukorgyárban, az ő ajánlatára vettek fel; később sokat jártam hozzájuk kerékpárt pucolni és javítgatni.

Az inaskodás három évig tartott, az első évben egyáltalán nem kaptam fizetést, a második évben adtak öt pengőt, a harmadikban tíz pengőt a tanszerek biztosítására.

– Egy hónapra tíz pengőt?

– Egy évre tíz pengőt.”

Akkoriban egy jó szakmunkás havi fizetése 100-150 pengő volt. Hasonló nehéz életkörülményekről olvashatunk aztán az ötvenes évek, de a „legvidámabb barakk” idejéről is, 1975-ben még mindig embertelen körülmények közt keresték a kenyérre valót sok helyen, például az ország legnagyobb teherpályaudvarán, vagy a záhonyi körzet rakodó munkásai. Hanem azért a rosszban volt mindig tanulságos is. A legsötétebb Rákosi-korszakból való ez a történet:

„1950 körül ismertem egy szülész főorvost, aki tiltott műtéteket végzett. Óriási pénzeket keresett, de nem tudták rajtakapni, mert nagyon vigyázott. Ha négy öltönyt csináltatott, mind a négyet ugyanabból az anyagból varratta; úgy nézett ki, mintha összesen egy öltönye volna. Vett két ugyanakkora perzsaszőnyeget, és egymásra fektette. Ha taxit kért, mindig idegen ház elé rendelte, mert akkoriban még ilyeneket is figyeltek. Végül a nyomozók megunták a figyelést, és bementek hozzá:

– Doktor úr, maga hatezer forint jövedelmet vall be, és megállapítottuk, hogy harminckétezret keres. A különbséget csak valamilyen bűncselekménnyel szerezhette, adunk magának egy percet, hogy kiválassza a megfelelőt: kémkedés, hazaárulás, gyógyszerfeketézés, magzatelhajtás. – A főorvos végigsakkozta az esélyeket, még a magzatelhajtás látszott a legjobbnak; a többiért nyolc-tíz év járt, esetleg kötél, így megúszta két és fél évvel.”

És ez a másik:

„1950-ben, ha valaki elvitt egy táska szenet, jelenteni kellett, két-három hónap börtön járt érte; ha a felvigyázó vagy más tudott róla, de nem szólt, akkor őt is elvitték.

Emlékszem egy régi esetre: egy széntéri munkás a faládájában akart hazavinni szenet, a haverok észrevették, és viccből kicserélték a szenet bagi kőre. Este oson a mi emberünk a ládával, mikor két civil nyomozó megállítja a sínek között.

– Mit visz olyan nehezet a táskájában?

– Követ – mondja kínjában.

– Követ?! Mutassa csak!

A nyomozók megnézik a ládát: valóban kő van benne; legyintenek:

– Maga hülye. Menjen a fenébe!”

A folytatást keressék a könyvben.