Az én Kalocsám...

A Gödrök

2008.12.18 13:36   

Visszaemlékezések egy letűnőben lévő kisvárosi világról. Remélem sokan magukra ismernek. Az persze megeshet, hogy az emlékező pontatlanul emlékezik, de nem tudományos értékű a mű, csupán egy kis nosztalgiázás.

Ma mindössze egy utcanév őrzi emlékét, a talajfelszín egészen sima, az igazi gödröket már rég feltöltötték, betemették. Pedig volt belőlük jónéhány, a Petőfi Sándor-Hősök útja saroktól Negyvenszállás felé, vagy hajdani megközelítésben a Vernóthék sarkától Malomszögig, a malomszögi legelőig, a paskumig. Mert a legelő igazi neve a paskum volt. Ki gondolná, hogy ez nem is népi elnevezés, hanem a rét, legelő latin neve.

A Gödrök közepén haladt a Petőfi Sándor utca, nyáron bokáig porosan, tavaszi, őszi esőben tengelyig érő sárban, de mindkét állapotnak megvolt a maga romantikája. (Sovány vigasz volt, hogy akadtak jóval sárosabb utcák is, mert a gödrökbe lefolyt a víz egy része.)

Az út bal oldalán voltak a nagyobb gödrök, valamivel mélyebbek is, úgy 3-4 méteresek (a volt tűzoltó gyakorló pályáról van szó). Ezekben az év nagy részében víz is volt, a maga sajátos világával, leginkább békákkal, nem akármilyen koncerteket produkálva esténként, éjszakánként. Szemetet akkortájt nem dobáltak a vízbe, pedig kínálta a lehetőségét. Ez a víz a házikacsák paradicsoma volt, mert itt jutottak hozzá kedvenc csemegéjükhöz, a békalencséhez, tavasztól őszig. Ez egy apró, a közismert lencséhez kísértetiesen hasonló, a víz felszínén lévő, zöldessárga színű növényzet volt. Annyira népszerű volt, hogy házi készítésű speciális merítő szákokkal kijártunk lehalászni, és vödrökben hordtuk haza, hogy aztán a kacsák ezt nyeljék nokedli helyett – nyelték is. Gyakorta megesett, hogy a kacsákat egyszerűen lehajtottuk a gödröki vizekre, ahol egész nap jól éltek. Egy-egy csapat együtt maradt, kiszolgálták magukat, saját elhatározásból kimentek szárítkozni, melegedni, majd folytatták a vízi életet. Estefelé elmentünk értük, ez a gyerekek számára testhez álló feladat volt. Valamilyen ismertető jele volt minden csapatnak, sose fordult elő, hogy összekevertük volna őket, sőt közéjük sem tévedt idegen. Mindig tudtuk, hány darabnak kell lenni, ezért leszámoltuk őket, kevesebbel nem is szabadott hazamenni. Nem is volt rá ok, mert a tulajdont tiszteletben tartották, nem loptak el abból egyet sem.

Volt egy kis utcasor 4-5 házacskával, kis töltésen a gödör közepén, és lényeges, hogy istállóval. Itt éltek szerényen, velünk békességben, barátságban a Sztojka Lajosék, a Kárpáti Jancsiék és családjaik. (Vajon élnek-e az utódjaik közül valakik Kalocsán?)

A Gödrök másik fele az út jobb oldalán, a szőlőkbeli utcák végén terült el. (Így hívtuk a Remete, Pásztor, Kökény utcákat.) Ezek általában vízmentesek voltak, de egy kiadós nyári zápor után annyi víz lefolyt az utcákból, hogy egy-egy mosóteknővel még csónakázni is lehetett. (Persze csak annak, aki ki tudta csempészni a teknőt otthonról.) A gyerekek számára az igazi élet a gödrökben a hó leesésekor kezdődött, és kezdetét vehette legkedvesebb szórakozásunk, a szánkózás. Mert legfeljebb az érsekkerti domb vehette fel a versenyt a mi szánkózó helyeinkkel. A szőlőkbe kimenő járdáról kiválóan lehetett „leeresz-kedni” 2-3 méter mély völgybe. Azt hiszem, az ereszkedés is a kalocsai gyerekek egyedi megfogalmazása, melyet mindenki értett. A hó akkoriban olyan természetes volt télen  egy-két hónapig, mint a napkelte meg a napnyugta.

A mi ereszkedésünknek megvoltak a maga íratlan szabályai. A járdán sorban kellett állni, lesiklottunk, a pálya mellett felsétáltunk magunk után húzva a szánkót, és minden kezdődött elölről sötétedésig, vagy egy kicsit tovább. Bőven elég volt az a fény, amelyet a villanykarón pislákoló százas égő adott. A gödörben a szánkó még akár 15-20 métert is megtett, külön pikantériája volt a dolognak, ha jég is volt benne. Szabálytalankodni is szokás volt. Az éppen lefelé induló szánkó hátsó sarkát kellett csak egy icipicit megbillenteni, és az máris szanaszét ment tovább, nemegyszer leborult róla az édes teher. Az áldozatok leginkább az ártatlan lányok voltak.

Ha az egyik pálya elhasználódott, odébb mentünk néhány méterrel vagy néhány gödörrel. Az első helyszínünk mindig a Bimbó utcánál volt. (A temető hátsó bejáratának utcácskája.) Itt ugyanis egy kis partot is felhasználhattunk, ez volt a híres ugrató. Itt nem nagyon szerettek bennünket, mert a  híres Hajasbaba kocsma tulajdonosának és a vendégeknek bizony akadoztunk. A kocsma neve állítólag onnan eredt, hogy a kocsmárosné igen szép lányának még szebb hosszú haja volt.

Ahogy haladtunk Malomszög felé, akár 8-10 pályát is készítettünk, a legjobb, legkedveltebb a mai vásártér, korábban disznópiac helyén volt. Itt ugyanis tíz méteres is volt a gödör, itt aztán repesztett a szánkó, meg a ródli. Ródli volt a neve a ma ismeretes szánkónak, melynek lényege a talpán lévő acélcsík volt, amely kifényesedve bírta a sebességet. A Gödrök megmarad egy utcanév, egy ideig talán még egy városrész is. Az emlékezés talán közelebb hoz egy generációt a régi világhoz.

Emlékezett:

Pécsi László


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás