Adrian Stokes, Kalocsa angol tájképfestője

2016.11.28 10:13    |    Bikfalvi Géza  

Kalocsa kulturális és művészettörténetében különleges helyet foglal el, Adrian Stokes (1854–1935), teljes nevén Charles Adrian Scott Stokes angol tájképfestő.

Az eredetileg gyapotkereskedelemmel foglalkozó Stokes, John Rogers Herbert (1810-1890) – aki felismerte tehetségét – tanácsára, 1872-ben beiratkozott a londoni Királyi Akadémia festőiskolájába, majd 1876-ban az Akadémia tagja lett. Ugyanebben az évben, Fontai-nebleau-ba utazott és megismerkedett a barbi-zoni iskola francia festőivel, egyben teljesen elkötelezte magát a plein air tájképfestés iránt, ami meghatározta későbbi munkásságát is, bár portrékat is festett. 1884-ben megnősült, feleségül vette Marianne Preindlesberger (1855–1927) gráci születésű festőnőt, akivel Dániában és Franciaországban élt és alkotott hosszabb ideig, majd visszatértek Nagy-Britanniába, ahol a cornwalli St. Ives művésztelepén festettek. Magyarországra, Kalocsára többször is ellátogattak, mivel a művészházaspárt nagyon megfogta az alföldi táj szépsége és különleges mivolta, a légköri hatások és a dekoratív tájak szerelmesei lettek.

Stokes két alkalommal, 1909-ben és 1919-ben elnyerte a Királyi Akadémia díját, valamint kitüntették a párizsi és a chicagói világkiállításon is. 1890-ben megválasztották a St. Ives-i Művészeti Társaság elnökének, illetve 1932-ben pedig a Királyi Akvarell Társaság alelnöke lett.

Adrian Stokes feleségével együtt, 1905 és 1907 között több alkalommal ellátogatott hazánkba és köztük Kalocsára is, amelyet a magyar városok közül a legjobban megismert és megszeretett, az 1909-ben, Londonban megjelent Hungary (Magyar-ország) útleírásának több mint egyötödöt városunknak szentelte. Az angol útikönyvekben és útleírá-sokban Kalocsáról rendszerint egyetlen megjegyzést lehet olvasni, hogy a város régi érseki székhely. Éppen ezért Stokes könyve, amelyben – a festőművész szemével – részletesen beszámol a város és lakosainak mindennapi életéről, amiben maga is részt vett, teljesen egyedülálló, értékes helytörténeti forrás:

„A többszörös magyarországi utazásunk több mint három évre tejed ki. A sok város közül, amiket meglátogattunk, Kalocsát ismertük meg a legjobban. Először a prelátus Boromissza Tibor, későbbi szatmári püspök meghívására utaztunk Kalocsára, ahová eltávozása után is gyakran visszatértünk, mert ott sok barátunk és ismerősünk mindig nagy szeretettel fogadott bennünket.

 

adrian_stokes_450
 

 

Kalocsa öt kilométerre fekszik a Dunától, jó termőtalajon, egy kis emelkedésben, ami csak messziről érzékelhető. Az egyik legrégebbi és legfontosabb érseki székhely az országban. A kalocsai érsek hozta Rómából 1001-ben [!] II. Szilveszter pápától István királynak a koronát.

Kalocsa 10.000-20.000 lakosával hasonlít a többi alföldi városhoz. Van két-három széles utcája, a sárgára vagy szürkére meszelt házak kényelmesnek tűnnek, itt-ott egy bank, egy iskola, ami két emeletre is felnyúlik. A mellékutcai, fehérre meszelt házak csúcsos oromzatának a vége az utcára néz, amíg az épület maga hosszan elnyúlik az udvarba, ahol általában egy magas gémeskút áll. Az oromzat alatt egy kb. fél méter széles, kékre festett sávban, narancs, piros és fehérszínű gyümölcsök és virágok zöld levelekkel kelnek életre. Mindez a rajzoló- és festőasszonyok munkája. Számos minta közöttük igen elbájoló. Néhány házon, ahol a kék helyett sárga csík van festve, ott cigányok laknak. A kék szín jelzi, hogy lakói szláv eredetűek.

Kalocsa főutcája csaknem egy mérföld hosszú. Az egyik végén a székesegyház áll – egy XVIII. századi templom két magas toronnyal – mellette az érseki kastély, az utca másik vége pedig kivezet a városból a határba. Ezen a részen tartják a piacokat, és a falvakból bejött asszonyok itt rakják le áruikat: libát, kacsát, tyúkot, gyümölcsöt, zöldséget, fazekasárut stb. A kofák között svábok is vannak, akik az elmúlt századok alatt, amióta itt élnek a környéken, nagyon elromlott tájszólásban beszélik az eredeti német anyanyelvüket

Azt hiszem, hogy a főszékesegyház minden érseki székhely legfontosabb épülete, és ebben Kalocsa sem kivétel. A város felett magasan uralkodik, már messziről látható az alföldi síkságon. Vasárnapokon és ünnepeken a fényes pompával tartott nagymisén a templom mindig tele volt hívekkel. A férfiak a jobb, az asszonyok a bal oldali padsorokban ültek, a helyi népviseletbe öltözött parasztlányok és cselédek a padok között álltak. Minthogy a leányok vasárnap 15-21 bőszoknyát is viseltek, így a padokban nem volt elég hely a számukra, hogy leüljenek.

Szép időben, amikor a nép a mise után kijön a templomból, ragyogó látványt nyújt. A legények piros virággal és zöld levéllel szegélyezett rövid fekete bársonykabátot és csizmát viselnek. A frissen borotvált, tömzsi, életteljes, bajuszos fiatalok valami cirkuszi látványt idéznek fel. De ők is háttérbe szorulnak a vidám és szép mozgású leányok mögött, akik színes ruházatát még arany és ezüst tollazatú fácánok is megirigyelhetnék.

A főszékesegyház mellett épült az érseki kastély. Az út a bíborosi kalappal díszített vaskapun keresztül, rózsafák között vezet az épület kapujához. A kétszárnyú, nagy, kellemes kinézésű kastély egy időben épült a főszékesegyházzal. A kastélyban található kápolna, számtalan fogadó- és vendégszoba, ebédlő – mindegyik teljesen bebútorozva – ezen kívül egy nagyon híres könyvtár, amelyben számos ritka kiadványt őriznek. A kastély mögött a nagy kiterjedésű érseki kert és erdő húzódik egészen a várost az árvíztől védő körgátig, a kert állandóan nyitva áll a helyi lakosság számára. A főszékesegyház és a kastély között befásított teret az egyszerű, öreg kanonoki házak szegélyezik.

A Duna Kalocsa mellett széles és csendes, a levegő a partján nyáron és ősszel meleg, és az enyhe szellő gyengén fújdogál. A fűzfák olyan nagyok, mint az erdei tölgy. Nádas, mező, szántóföld és párás messzeség – mind ellágyul a Duna befolyása alatt. És sehol egy kemény hang. Amikor még az erősen tűző nap lemegy a folyón túl, sugarai töretlenek maradnak, amíg el nem érik a látóhatár végét, a színek hatása a fák között, és amint a nádas vize visszaveri, elbűvölő. Kalocsa környékén a gólyák gyakori látogatók, kémények tetejére épített fészkeikben, gyakran láthatók a hosszú lábú fiatalok, amint állva várják ebédjüket.

Kalocsától mindig nehéz szívvel búcsúztunk, és számunkra elszomorító a gondolat, hogy minden bizonnyal, oda mi nem fogunk visszatérni többet. Azokon kívül, akiket megemlítettem, udvariassággal és figyelmességgel még sokan mások különböző módon elhalmoztak bennünket. Mi soha nem fogjuk elfelejteni őket.

Később nagy megelégedettséget adott, hogy az itt készült festményeimet nagy elismeréssel fogadták. És remélem, hogy új ismerőseink más szemmel fogják nézni azokat a helyeket és tájakat, ami eddig elkerülte figyelmüket.”

Adrian Stokes a XX. század első évtizedében valóban nagy sikereket ért el, főként londoni kiállításokon, a magyarországi, Kalocsán festett tájképeivel, felkeltve a művelt angol közönség figyelmét az addig ismeretlen, elmaradottnak tartott vidék iránt.


(Fontosabb felhasznált irodalom:

Stokes, Adrian: Hungary: painted by Adrian & Marianne Stokes London, 1909

Stokes, Adrian: Landscape Painting London, 1925

Evans, Magdalen:: Hungarian journeys: landscapes and portraits, 1905-1910, Marianne & Adrian Stokes London, 1996

Adrian Stokes: Hungary. Kalocsai kollégium 1994. 6. sz. 15-24.)


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás