Meglett a Nobel-díjam

2014.06.29 13:00    |    Gábor Erika  

Ez a mondat dr. Bittmann Józsefnétól, a Nebuló EGYMI tanárnőjétől származik, és a környezete érti a hátterét. Akkor mondogatta, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan szerette volna: elveszett a Nobel-díjam, gyerekek. Ám most meglett, legalábbis a pedagógus napon átvett Apáczai Csere János-díj hatására így érez.

Az iskola igazgatója, Csupor Zsolt Jánosné így ajánlotta a kitüntetésre munkatársát:

Dr. Bittmann Józsefné 1979 óta dolgozik intézményünkben tiflopedagógus és oligofrén szakos gyógypedagógusként, illetve 1995 és 2000 között igazgatóként. Nevéhez fűződik az első középsúlyosan értelmi fogyatékos tanulócsoport létrehozása, valamint a Munkahelyi Gyakorlat Program több mint tíz éve tartó példaértékű működtetése Kalocsán.” (tiflopedagógia = gyermekek látásnevelése, egyéni képességek fejlesztése; oligofrén pedagógia = értelmi fogyatékosok fejlesztése. szerző)

drbittmanne_396A jellemzésben az igazgatónő elismerően írt munkatársa szakmai munkájáról, a tanulókért, az intézményért vállalt plusz feladatokról, az utazó gyógypedagógusként több intézményben való helytállásáról. Az országos Munkahelyi Gyakorlat Programba bekapcsolódva 12 éve segíti a sérült fiatalok munkavállalói készségfejlesztését, a társadalom, a munkaadók figyelmének ráirányítását a gondjaira bízottak sorsára.

– Tudtam arról, hogy az igazgatónő tavaly ősszel felterjesztett erre a kitüntetésre, de az ember ezt elfelejti ennyi idő alatt – mondta a tanárnő, amikor az iskolában a díjról beszélgettünk. – Egészen megdöbbentem, amikor a lehetőség valósággá vált. Én tudom, hogy ez a legmagasabb díj, amelyet egy pedagógus megkaphat, és borzasztóan örülök, hogy ezt elérhettem.

Mit vettek figyelembe a díj odaítélésénél?

– A szakmai munkát, csakis azt, amit a gyerekek között végzek. Még mondtam is, hogy én nem írtam publikációkat, nem lesz ez így kevés? Mire azt mondta a főnököm, hogy a te érdemeid azok a gyerekek, akikkel foglalkozol, akik a munkádnak köszönhetően komoly fejlődést mutatnak.

Ezt a díjat csak gyógypedagógusok kapják?

– Nem, pedagógusok, főiskolai és egyetemi tanárok is kapják az oktatásért felelős minisztertől. Idén az országból ötvenegyen vehettük át.

Hány éve van a pályán?

– Jaj, már harmincöt! És mindvégig ebben az iskolában dolgoztam. Mostanában még Hajósra, a Kossuth Zsuzsanna Középiskolába és Öregcsertőre is járok látássérült gyerekeket fejleszteni, ők úgynevezett integráltan oktatott diákok, mert normál iskolába járnak. Egyébként itt a Nebuló EGYMI-ben az értelmi sérült gyerekeket tanítom.

Mit érez ilyenkor az ember, ha ilyen magas kitüntetésben részesül? Újragondolja az életét?

– Én nagyon furcsán éreztem magam – vallotta be a tanárnő. – Azt sem tudtam, hol vagyok. Az egyik első gondolatom az volt, hogy meglett a Nobel-díjam, mert korábban tréfásan emlegették a kollégáim, amikor valami sikertelenségen keseregtem: nem baj, majd felterjesztünk Nobel-díjra. Én úgy érzem, most azt kaptam meg. Többet nem panaszkodok! Az ember azt hiszi, hogy ha egy kisvárosban él, nem veszik észre a környezetén kívül, amit tesz. Örülök, hogy mostantól a fiatalabb kollégáim is érezhetik azt a figyelmet és elismerést, ami az embernek jólesik, ami erőt ad. Láthatják azt is, hogy nem mindig nagy dolgokra kell törekedni! Az évek alatt megvalósított sok apró siker sem múlik el nyomtalanul. Tényleg átgondoltam a pályán eltöltött időt, és bár új terveket nem kezdtem el összeállítani, az megfogalmazódott bennem: érdemes volt.

Egy három évtizedes pálya alatt megmaradtak az emlékezetben olyan tanítványok, akik esetében komoly fejlődést sikerült elérni?

– Például egy fiatalember ma már az iskolánkban dolgozik karbantartóként – ő a Munkahelyi Gyakorlat Programban elsőként vett részt, és megállta a helyét. Volt még egy fiú, aki szintén nálunk végzett, tudom, hogy többnyire talál munkát és okos dolgokra költi a pénzét, mert néha mesél az életéről.

Visszajárnak a tanítványok az iskolába?

– Igen, vissza, és beszámolnak örömükről, bánatukról. Vagy csak beállítanak egy csokor virággal, és megkérdik: hogy van, Piroska néni? Szerintem ezek nagy dolgok, és én nagyon örülök ilyenkor.

Itt a kis sikereknek is nagy értékük van, úgy látom. Ez ritka és nagyon jó dolog!

– Mi kisebb lépésekkel haladunk, és minden megtett lépést sikernek könyvelünk el. Egy-egy verseny, ahol helytállnak a gyerekeink, a közös iskolai napok, amikor látjuk, hogy egymást segítik és szeretik, ezek nagy örömet szereznek.

Otthon, Fajszon felfigyeltek erre a kitüntetésre az emberek?

– Igen, sokan gratuláltak, és az interneten a közösségi oldalról is kapok elismeréseket. Azért is örülök ennek különösen, mert a mi iskolánktól gyakran húzódoznak a szülők, úgy érzik, hátrányos a gyereküknek, ha ide kerül. Pedig, ahogy látom, egyre több az úgynevezett problémás, sajátos nevelési igényű gyermek, akiknek sokkal jobb, ha egy kisebb létszámú közösségben foglalkoznak velük. Ha azt látják az emberek, hogy ezt a munkát úgymond „magasabb helyen” is elismerik, talán kicsit csökken az idegenkedés irántunk. Mi itt nemcsak oktatunk, hanem nevelünk is. Korábban úgy emlegettek minket: a „Speciális”. Igazgatónőnk szerint nem a gyerekek a speciálisak, hanem mi, akik itt dolgozunk, a módszereink, a lehetőségeink. Így azért egészen más, ugye?

Ahogy átolvastam ezt a beszélgetésünkről készült írást, folyton arra bukkantam, hogy dr. Bittmann Józsefné nem arról beszélt: „én”, hanem mindig arról: „mi”. Szívmelengető felfedezés, és bár nem jellemző manapság, nekem nagyon szimpatikus!


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás