Az én Kalocsám

A paraszti élet emlékei (1.)

2009.01.30 13:07    |    Pécsi László  

Az életforma, amelyet ők képviseltek, már soha többé nem tér vissza. Azt túlhaladta a történelem, közbeszólt a politika; valószínű, hogy ma már életképtelen is lenne. Ma már gazdák vannak, traktorokkal, gépekkel, a család nem része a gazdaságnak.

Nagyjából 50 éve, hogy az erőszakos téeszesítés következtében véget ért egy több évtizedes kisparaszti élet. A szereplők döntő többsége már a Béke utcában alussza örök álmát. A férfiak megjárták a világháborúkat, nagyszüleink mindkettőt, apáink „csak” a másodikat. A parasztember jó volt golyófogónak, szívós, fegyelmezett katona volt, tűrte a szenvedést. A háborút túlélők megszenvedték a Rákosi rendszer beszolgáltatását (nálunk beadás volt a neve), a kuláklistától való félelmet. Jobban mentek a dolgok ’56 után pár évig, érzékelhetően gyarapodtak is, jövőkép is volt. ’60-61-ben aztán szovjet mintára a lenini elvek alapján (önkéntesség, fokozatosság, állami támogatás, amelyekből egyik sem volt igaz) bekényszerítették a férfiakat a téeszekbe. A földek közös tulajdonba kerültek, megszűnt az otthoni állattartás, egyszóval véget ért egy fejezet. A rendszerváltás idején még voltak kósza kísérletek, hogy a földek visszakerülésével újraszerveződnek a parasztcsaládok, de az idő kerekét már nem lehetett visszaforgatni, meg fölösleges is lett volna.

Vagyunk még néhányan akkori gyerekek, akik sok mindent átéltünk, akik a magunk módján tevékeny részesei voltunk ennek a világnak. Egyikünk sem maradt a kaptafánál. A téesz nem is volt perspektíva, de attól függetlenül sem folytattuk volna őseink mesterségét. A sok nehézség, a sok kiszolgáltatottság miatt nap mint nap azt kaptuk útravalóul:
„tanulj, hogy paraszt ne légy!” Tanultunk, de a múltunkat nem tagadjuk meg, sőt, én nagyon büszke vagyok rá. Egy csokorra-valót szeretnék átnyújtani ebbéli emlékeimből.

A parasztházak

A mai Széchenyi utcától kifelé a Kígyóson, az Eperföldön, a Feketevárosban (Illyés Gyula utca), a Kubinszky utcában, Szőlőkben, Újvárosban szinte egy kaptafára épültek. Jellegzetes hosszú, tornácos (gangos), jórészt vertfalú nagy kertes házak voltak. Az elrendezés is egyforma. Első szoba, nagykonyha, hátsó szoba, kiskonyha, kamra (kamora). Tovább az istálló, a fészer (fészény), a verem, a polyvás, az ólak. Aztán ’56 után, mikor kicsit jobban ment, sokan bővítettek egy utcai szobával, egy előszobával, és kialakultak a ma is látható sátortetők. Fontos kellék volt a padlás, mert a termények egy részét ott tárolták. És nem ám létrán mentünk fel, hanem remekműves padlásfeljárókon, melyek több generációt is kiszolgáltak. A padlások általában „sárosak” voltak, melyeket tapasztással évente karban tartottak. A tapasztás a gang, a fészény, az istálló falainak is kijárt. Ez asszonymunka volt, marokra szabott tapasztódeszkával. A „sár” a Szőlők-közében lakó Dombi Lajosék udvarából való volt (igazi sárgaföld), melyet szalmatörekkel, és „lócitrom” darabokkal kellett összekeverni vízzel, hogy könnyen kenhető legyen. Néhány nap száradás után jöhetett a meszelés. A házak alját parasztkékkel „elhúzták” lénea (vonalzó) segítségével.

A szobák eleinte földesek voltak, azok alját is tapasztották, melyet olykor egy likas köcsög víztartalmával fellocsoltak, aztán egyre több helyre került hajópadló. A szoba fűtéséhez jó nehéz öntöttvas kályhák szolgáltak, később divattá váltak a bátyai Papp Vazul féle kályhák. Ezek már a szoba díszei voltak. Gyakran csak a nagyszoba volt fűtve, a dunyhák alatt lehetett aludni a hidegben is.

Az istállók

Általában a gang végéről egy kisajtóval jártunk be, az állatoknak külön ajtó volt az udvarról. Lovak nélkül a parasztember nem létezhetett, illett is belőlük kettő. Nem is akármilyen kettő, mert a lovak minősítették a gazdát. Azoknak szépnek és erősnek kellett lenni. Ők voltak az istálló ékei, de fenegyerekei is. A tehenek jóval szelídebb állatok voltak. Házanként kettő-három kellett, hogy folyamatosan legyen tej. Imádtam telente az istálló melegét, még a melléktermék ammóniája is fontos kellék volt. Az istálló megbecsült lakói voltak a fecskék. Óvtuk, védtük őket. Imádtuk az esetlen kicsiket, nekik meg valóságos paradicsom volt a sok rovar az állatok körül. Amikor az istállók kényszerből kiürültek, a lovak helyébe szerencsére jöttek a lóerők, garázsok lettek belőlük. Jól mutattak a Wartburgok is, még jobban a Kockaladák.

A fészényekben laktak a szekerek, felénk csak parasztkocsinak hívtuk. Ezek erősek voltak, és a lovak a sárban is elhúzták. Az ötvenes évek végén megjelentek a gumikerekű kocsik, mint státusszimbólumok. Sokat lehetett rájuk pakolni, könnyen gurultak, sárban ott volt helyettük a parasztkocsi.

A parasztház nélkülözhetetlen kelléke volt még a gémeskút a vályúval, meg a kukoricagóré.

A veremben raktároztuk a takarmányrépát (marha-répát). Ez alapvető téli takarmány volt, minden állat szerette. A veremben a legnagyobb hidegben sem fagyott meg, polyvával, kukoricadarával keverve kapták az állatok.

A polyvásban volt a polyva (a gabonaszem takarólevele), a fosztalék (kukorica laza), meg a széna egy része.

Az én parasztházamból még megvan az istálló egyik fele a jászollal, benne a vaskarikával, ahová a lovak (Kati, Gidrány) kötőfékét kötöttük, a góré a disznóólak fölött, megvan a polyvás a jellegzetes lécajtóval.

A kétkezi munkáról majd legközelebb.


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás