Az én ötvenhatom

2008.10.26 11:07    |    Csapai Lajos  

Nemzeti ünnepeink közül egyedül a mostani az, amelyhez halványodó személyes emlékek is fűznek. Az összes többi jeles napunk iránt magyarként tiszteletet és megbecsülést érzek, hasonképpen többi honfitársamhoz, mégha az ünneplés formáját és tartalmát illetően eltérően is vélekedünk.

Az ötvenhatos forradalom és szabadságharc ünnepével, a több mint fél évszázaddal ezelőtti események megítélésével az a gondom, hogy azok közül, akik megérték, némi túlzással mindenki másképpen látja és felnagyítja a saját ötvenhatját, s jelenleg azért folyik a társadalmi iszapbirkózás, hogy kié legyen az egy és oszthatatlan jog az ünneplésre. Itt nem csak az egykori barikád két különböző oldalán állók mindmáig jelen lévő indulatairól beszélek, bár nem lenne nehéz bizonyítanom ennek valódiságát, hanem arról, hogy a rendszerváltás óta eltelt közel húsz év sem volt elegendő, hogy ezt a történelmi eseményt társadalmunk feldolgozza, s nyitott szívvel vonulhassunk közösen a megemlékezésekre. Hogy létezhet ilyen társadalmi konszenzus, van rá példa a világban: a spanyolok felismerték, hogy a polgárháborút követő falangista uralom évtizedeit követően igenis lehet megbékélés a két oldal között, amit jelez országuk felemelkedése is.

A Kádár-rezsim összeomlásával a rendszerváltáskor abban bizakodtunk, hogy okos, értelmes népünk – élve az óriási lehetőséggel – elindul majd a felemelkedés útján. Ehelyett a különböző pártok közötti permanens konfliktusok szinte elszívják erőnket. A hatalom lett a cél, ahelyett, hogy eszközt adott volna a felvirágzáshoz, s mindeközben a múlt legsötétebb eszméi is kiléptek az árnyékvilágból, kisajátítva maguknak történelmünk egyik magasztos pillanatát.

Sorsom kegyéből eddig megúsztam a háborút, hiszen utána születtem. Ötvenhat emlékei közül csak annyi maradt, hogy az iskolában kidobáljuk az orosz nyelvkönyveket az ablakokon, az iskola kerítésén lógva hallgatjuk Nagy Imre beszédét. Fogalmunk sem volt róla, miért mondja a bácsi, hogy „csapataink harcban állnak”, amikor az orosz T-34-es csörömpölve megállt a főtéren, a parancsnoka kibújt és nevetve nézte a köréje gyűlő gyerekeket.

Végigéltem az utána következő évtizedeket, nem éheztem, iskolába jártam, volt munkám, megünnepeltem akkori ünnepeinket, rock and rollt hallgattam a Radio Luxembourg-on, lányokat hajkurásztam – szóval boldog voltam a magam módján, mégha idősödő fejjel most már tudom, hogy akkoriban sok mindent elhallgattak, elzártak, eltitkoltak előlem. Talán így volt jó.

Azt is tudom, hogy a forradalom ünnepe és emléke egy kapaszkodó azoknak, akiket megtépett a sorsuk. Ők azok, akik hallgatagon vesznek részt a koszorúzásokon, az önfényezéseken, de a lelkük legmélyén visszaemlékeznek azokra a dicső napokra, amikor egy kis ország bebizonyította a világnak, hogy Gólemmel is szembe lehet szállni, még akkor is, ha sorsunk a reménytelenség, a megcsa-latás, s végül a szükségszerű elbukás és megtorlás.

Jelenünk szorító gondjai közepette, amikor a világválság éppen elnyelni készül bennünket, ’56 emléke lehet az, amely újra egybeforraszthatja a magyarokat a közös cselekvésre.

Az ünnep erre hív.


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás