A bunyevác kultúra kalocsai öröksége

2018.05.23 12:56    |    Bikfalvi Géza  

Kalocsa a török hódoltság utáni időkben szinte teljesen bunyevác település volt, de lassan a visszatelepülő magyar lakosság és Patachich érsekek nyelvi rendeletei hamar megváltoztatták a város nemzetiségi összetételét, azonban az évszázadokon keresztül létszámában egyre fogyó, de nemzeti öntudatára és kulturális örökségére büszke közösség napjainkig fenn maradt.

A XIX. század utolsó harmadában Kalocsa a bunyevác kultúra egyik fontos központjává vált az itt megjelenő bunyevác újságok és könyvek révén. A felvirágzás elsősorban Antunovich János (1815–1888) püspöknek volt köszönhető, aki töretlen lelkesedéssel, a hatóságok rosszallásával dacolva, egész életében a bunyevác művelődést szolgálta.

Antunovich már 1869. augusztus 15-én felhívást intézett a bunyevácokhoz és sokácokhoz, amelyben bejelentette, hogy bunyevác és sokác újságot fog kiadni: „Kedves testvéreim, megvirradt, legyen hát vége a hasztalan panaszkodásnak, itt az idő és felhívunk mindenkit, akiben még bunyevác és sokác vér forr, hogy egyesüljünk, társítsuk erőnket és minden lehetőségünket, s mentsük meg népünket..."

Az újság megjelenéséhez azonban igencsak göröngyös út vezetett, de a nehézségek elhárítása után 1870. március 19-én megjelent a Bunjevačke i ąokačke novine (Bunyevác és sokác újság) első száma. A lap céljait Blaľ Modroąić ismertette: „Fáradságos munkánkat 1869-ben azért kezdtük, hogy felébresszük az alvó bunyevácokat és sokácokat, hogy talpra álljanak, s hogy olyan ösvényre tereljük őket, amelyen felkarolhatják a tanulságos könyvet, s a többi művelt nép után szaladhatnak, hogy még idejében odaérkezhessenek a templomhoz, amelyben művelődést kap mindenki, s külön is a szláv törzs."

Az újság megjelenését a bunyevác származású értelmiségiek: papok, tanárok, ügyvédek, orvosok lelkesen üdvözölték, mert ezáltal lehetővé vált, hogy mindazok összefogjanak, aki szívükön viselték a bunyevác és a sokác öntudat, valamint a népművelés ügyét. Ugyanakkor nagyon sok, egyszerű bunyevác és sokác ember érdeklődését is sikerült felkelteni. Az újság szervező hatására a bunyevác településeken hamarosan kis csoportok alakultak, amelyek terjesztették és támogatták az újságot, mivel őszinte lelkesedéssel vallották, hogy „a bunyevác és a sokác a tudomány és a műveltség ösvényén soha többé nem fog elszenderedni."

A Bunjevačke i ąokačke novine a nép művelésében látta a nemzeti öntudat és a nemzeti kultúra kifejlődésének és megőrzésének a lehetőségét. A cikkírók állandóan hangoztatták, hogy minden művelt és kulturált nép szakadatlanul fejlődik, s a bunyevácoknak is követniük kell példájukat, ha nem akarnak mögöttük elmaradni. Szinte minden számában hangsúlyozták, hogy minden bunyevác hazafinak, különösen az értelmiségnek: tanítóknak és a papoknak szent kötelessége a népben a műveltséget terjeszteni, a népet megtanítani minden hasznos, szép és tanulságos dologra.

A lap az ismeretterjesztő tevékenységgel egy időben egyre inkább kezdte hangoztatni másik célját is, amelyet az elején csak sejtethetett: a nemzeti egyenjogúságért való harcot. Ezt a programot már javarészt Antunovich munkatársai vetették föl, elsősorban Blaľ Modroąić, aki így fogalmazta meg a bunyevácok követeléseit: „Teljesen biztosítva akarjuk látni nemzeti mivoltunkat. Mindenütt és mindenben akarjuk anyanyelvünket, a templomban, iskolában, országgyűlésen, bírósági tárgyalóteremben és minden közügyben. Teljes polgári egyenjogúságot és egyenlőséget akarunk a magyar néppel. Azt kívánjuk, hogy az unoka megismerje a nagyapját, hogy ami a mienk, az a mienk maradjon, hogy a kormány ne vesztegessen meg, ne nyomjon el, ne fenyegessen és ne álljon bosszút, hanem igazságosan járjon el. Akarjuk szokásainkat, kólónkat, dalainkat."

Egy ilyen kategorikusan megfogalmazott programot az akkori uralkodó körök, akik erősen szorgalmazták a magyar nyelv és kultúra terjesztését, nem hagyhattak válasz nélkül. Trefort Ágoston (1817–1888) közoktatásügyi miniszter erélyesen felszólította Haynald Lajos (1816–1891) kalocsai érseket, hogy tiltsa meg Antunovichnak a bunyevác újság kiadását. Az érsek nyomására Antunovich kénytelen volt lapját beszüntetni. Noha az újság 1872. december 26-án jelent meg utoljára, a bunyevácok nem maradtak újság nélkül, Antunovich továbbra is kiadta az addig mellékletként megjelenő Bunjevačka i ąokačka vila lapot. A döntését azzal indokolta, hogy a Vila „életképesebb és népünknek jobban megfelel". A püspök áldozatkészsége folytán a Vila már a következő évben megindult önálló lapként, segítette a bunyevác népet, hogy megőrizze és fejlessze anyanyelvét, harcoljon egyenjogúságáért, biztosítsa fejlődését. A Vila becsülettel teljesítette ezt az első számban maga elé tűzött programot, számos történelmi, mezőgazdasági, egészségügyi és más ismeretterjesztő tanulmánynak adott helyt hasábjain.

Az újság sajátos szerkesztése folytán minden év végén visszapillantott vezércikkében a végzett munkára, majd meghatározta jövő évi programját: „Amióta népünk szellemi téren újjászületett, egészen napjainkig, az volt a szándékunk, s lesz a jövőben is, hogy népünket mindenütt Magyarországon a gyenge hírnökünkkel ébresszük, felemeljük az újsághoz és a könyvhöz szoktassuk, amelyekből megtanulja nyelvének méltóságát és fontosságát, s nemzetiségére jelentőségét, mert ebből származik a törvény által megerősített teljes polgári szabadság."

Noha létezett „a törvény által biztosított polgári szabadság", a Vilára különösen 1875 után egyre nagyobb nyomás nehezedett. Hay-nald érsek szüntelenül figyelmeztette Antunovichot, hogy a magyar kormány nem nézi munkásságát jó szemmel. A hivatalos magyar köröket nagyon aggasztotta az a körülmény, hogy a bunyevácok, illetve akkori vezetőik szoros kapcsolatban álltak Zágrábbal és Újvidékkel, valamint az újságot többnyire nem bunyevácok, hanem horvátok, illetve szerbek írták. Így Antunovich 1875. március 13-án kénytelen volt a Vilát beszüntetni.

Antunovichot a bunyevác kultúra iránti elkötelezettsége miatt a hivatalos körök gyanúja élete végéig elkísérte, amely még a nekrológjában is – igaz finomított formában – megjelent

„Bunyevác (katolikus vallású rác) szülőktől származván, sokat munkálkodott és áldozott olyan bunyevác nyelven megjelent lapokra és könyvekre, melyek által a bunyevác nép szellemi és erkölcsi művelését célozta. E miatt keserűségei is voltak, mert az általa indított – különben csekély hullámokat vert – mozgalmat nemzetiségi túlzók felhasználták s a köpenyével kezdtek takarózni; az általa éppen nem keresett rossz társaság aztán iránta is bizalmatlanná tette az intéző köröket s azon aggodalmat keltette, hogy a boldogult, a különben nemes cél elérésére, nem szerencsésen választotta meg az eszközöket. Így támadt a hazafiságának rossz híre; pedig mi, kik éveken át éltünk közvetlen közelében és társaságában sokszor megfordultunk, tudjuk azt, hogy érzelmeire nézve is jó fia volt a magyar hazának. Mindazok, kik őt közelebbről ismerték s így tudják, hogy egyenes lelkű és szókimondó volt, igazat adnak nekünk, midőn azt mondjuk, hogy a boldogult nem volt volna képes érzelmeit eltitkolni akkor sem, ha a magyar haza iránt ellenséges érzülettel viseltetett volna. Azért nyugodtan mondhatjuk, hogy legyen áldás a jó pap és jó polgár emlékén.”

Antunovich fiatalabb és kitartóbb tanítványai és harcostársai nem nyugodtak bele a gondolatba, hogy a bunyevácok lap nélkül maradjanak. Ezért Blaľ Modroąić az elvbarátaival elhatározta, hogy a Vilát továbbra is megjelentetik. Székhelyüket áttették Bajára, illetve Bajaszentistvánra, amely város Szabadkával együtt a bunyevácság központjának számított. Bajaszentistvánon a Vila első száma 1875. november 10-én került ki a nyomdából. Tartalma nem változott, még harcosabban szállt síkra a bunyevác érdekekért. Volt azonban egy lényeges különbség: az új Vilát irodalmi, szerb-horvát nyelven írták. Ezért a szerkesztőket számosan bírálták, többek között Antunovich is. Modroąić azt vallotta, hogy a bunyevácok csak a szerbekkel és horvátokkal együtt tudják elérni nemzeti és kulturális fejlődésüket, ezért energikusan védelmére kelt a Vila új nyelvi irányzatának.

A Vila reneszánsza azonban nem volt hosszú életű. A hatóságok szüntelenül akadályokat gördítettek a Vila munkatársai elé, állandó nyomást gyakoroltak rájuk, a lap előfizetőinek a száma is egyre csökkent, így hát végül is 1876 augusztusában kénytelenek voltak a Vilát beszüntetni.


Irodalom:

Sokcsevics Dénes: A horvátság csángói. A bunyevác népcsoport a horvát nemzeti integrációs folyamatban. Limes 16 (2003) 3, p. 67-82

Uroąevic Danilo: Két régi bunyevác újság. Petőfi Népe 28 (1973) 41, p.5

Uroąevic Danilo: A könyvek, újságok, folyóiratok és olvasókörök fejlődése a magyarországi bunyevácoknál a XIX. század második felében. OSZK Évkönyv (1968-1969) p. 373-383


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás