Mese a diákigazolványról

2016.07.14 12:15    |    -sch-  

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény vándordiák. De ez a vándordiák olyan szegény volt, hogy még utazásra sem volt pénze, mégis mire felcseperedett, nyolc szűk esztendő alatt öt különböző iskolába járt, anélkül, hogy más épületbe kellett volna mennie. A bizonyítványába majd’ minden évben más-más intézmény pecsétje került, pedig ő minden esztendőt ugyanabban a padban töltött, s tanult szorgalmasan, mivel tudta jól, hogy a szegény embernek magamagán kívül semmije sincs, csak az a tudás, amit magába szív.

Hanem, amikor kijárta mind a nyolc iskolát, szomorú szemű édesanyja elébe állott, s azt mondta neki: Édesanyám, engedjen most már el, nem pusztítom itthon tovább az ingyenke-nyeret, kilépek a nagybetűs K. életbe, kipróbálom a szerencsémet!

Az édesanyja sírt-rítt, próbálta marasztalni, de tudta, amit a fia egyszer a fejébe vesz, az úgy is lesz. Feltarisznyázta hát illendően, hamuban sült pogácsát és szénsavmentes ásványvizet csomagolt a hosszú útra, zsebébe csúsztatott egy ropogós bankót és egy pakli kártyát: a diákigazolványt, személyi igazolványt, lakcímkártyát, adóazonosító kártyát, társadalombiztosítási azonosító kártyát, s két cuppanós csókkal az orcáján útjára eresztette.

Elindult hát a vándordiák, ment, ment, mendegélt, amíg rá nem sötétedett. Valahol a távolban valami világot látott pislákolni. Megszaporázta hát lépteit, s rámosolygott a szerencse: egy még nyitva tartó kormányablakból jött a fény, húzott egy sorszámot és leült várakozni az ürességtől kongó váróteremben.

Alig telt el néhány fertályóra, egyszercsak megszólalt a csengő, és szólították a diákot.

– Hát te, mi járatban erre fiam, ahol a madár se jár? – kérdezte egy álmos arcú hivatalnok.

– Én biza’ új diákigazolványt szeretnék igényelni, de izibe! Nemzeti Egységes Kártyarendszerbe illőt, fényeset!

– Nem megy ám az olyan könnyen, édes egykomám! No, törüld meg a fizimiskád, oszt ülj be abba a fülkébe, majd szólok, ha kijöhetsz. De előtte hoci ide nekem cserébe a régi diákigazolványodat!

– Én azt ugyan oda nem adom, azt még az én Édesanyám igényelte nekem a két dolgos kezivel, amikor én még nem ismertem a betűvetést!

Dúlt-fúlt a hivatalnok, de ahogy a vándordiák két csillogó őszinte szeme közé nézett, felébredt benne az ember és kiállította a legénynek az igénylőlapot.

– Nesze, eriggy isten hírével, rosszat ne halljak felőled!

Ment, mendegélt hát tovább a vándordiák, vitték a lábai öntudatlanul, egyszer ahogy felnéz, látja ám, hogy mind az öt iskolája előtt áll. Odabent nem volt más, csak az iskolatitkár, így hát őeléje járult.

– Ide jártam nyolc hosszú esztendőn át, adja ki a jussomat! Bizonyítvány nélkül nem fogok tudni sehová elszegődni!

– Nem adom én addig, amíg oda nem adod nekem cserébe a diákigazolványodat!

– Azt én bizony oda nem adom, mert azt még az én Édesanyám igényelte nekem a két dolgos kezivel, amikor én még nem ismertem a betűvetést! Mégha maga az ördög is kérné se adnám!

Ógott-mógott azt iskolatitkár, de ment volna már haza, így hát csak odaadta azt a fránya bizonyítványt a legénynek. Az a hóna alá csapta, s nagy füttyszóval indult is tovább, egyenesen az óperencián túl is híres gimnázium nagykapujáig. Vett egy mély levegőt és bement.

– Elszegődnék én ide diáknak!

– Nem eszik olyan forrón a kását, te gyerök! Először is adsza nekem 1700 forintot nyakkendőre, utána meg add ide a bizonyítványodat, a lakcímkártyádat, a személyi igazolványodat, a társadalombiztosítási azonosító kártyád és a tanulói azonosítódat.

– Tanulói azonosító? Azt se tudom, azt eszik-e vagy isszák!

– Az ott van a diákigazolványodon!

No, gondolta a diák, milyen jól tettem, hogy akárki is kérte, nem adtam oda soha senkinek a diákigazolványomat, mert ha elcserélem bizonyítványra, akkor itt hiába minden, sose lehetek gimnazista!

Úgy megörült a szerencséjének, hogy miután leadta a tankönyvrendelést, jó pénzért kötött csoportos diákbiztosítást és egy junior bankkártya szerződést Csá-nyi uraságnál, felkéredzkedett egy arra járó csuklós szekérre, hogy hazautazik ő gyorsan mégiscsak Édesanyja szoknyája mellé.

– Elvinne-é engem hazafelé? – kérdi a morc buszsofőrtől. – Otthon vár a jó édes anyám!

– El én, édes fiam, csak mutasd meg a diákigazolványodat!


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás