A dunapataji zsidóság emlékezete

2014.07.03 23:05    |    Schill Tamás  

Hetven éve volt a magyar holokauszt, amely során a vidéki zsidóságot szinte teljesen megsemmisítették. Az események mindenütt hasonló forgatókönyv szerint zajlottak, így nem kerülhette el sorsát Kalocsa környékének második legnagyobb zsidó gyülekezete, a dunapataji izraelita hitközség sem. A pataji zsidóság rövid bemutatása után Schulhof Magdolna egykori dunapataji lakos évekkel ezelőtt hozzám írott leveléből a holokauszt megpróbáltatásait próbálom megidézni, megemlékezésül a hét évtizeddel ezelőtt történtekre.

A dunapataji zsidók Paksról, Hőgyészről, Uszódról, Apostagról és több más közeli településről vándoroltak be Dunapatajra a 19. században. A pataji zsidó iskola már 1830-ban megvolt, a templom 1879-ben épült meg. A templom környezetében voltak a hagyományos zsidó épületek: a rituális fürdő, a sakter háza és az iskola. Ugyanide – a zsinagóga közelébe – települtek többnyire a zsidó családok is, mivel a település e része volt a kereskedelmi központ, itt volt a piactér. A zsidó lakosság házai és üzleteik hozzájárultak Pataj mezővárosi településképének kialakulásához is. A hitközség létszáma Ordassal és Hartával együtt 1929-ben 156 fő volt, tagjaik jórészt kereskedéssel és kézműiparral foglalkoztak. A zsidók Dunapataj iparában is szerepet játszottak: ott voltak például Pataj első malmának létrehozásakor. De volt olyan zsidó polgár is, aki a 19. század végén Szilid-Csepegen 50 hold szőlőterületet birtokolt. Egy 1919-es adat szerint a mozit két pataji zsidó kereskedő működtette. Az első világháborúnak kilenc dunapataji zsidó katonai hősi halottja volt, az 1919-es vörösterrornak két fő esett áldozatul.

A holokauszt idején a dunapataji zsidó lakosság létszáma jóval 100 fő fölött volt. A nyilas hatalomátvétel után már néhány nappal elvittek kb. 10 férfit, akiket utána soha többé nem látott senki. A deportálás menetéről Schulhof Magdolna, aki akkor 15 éves, polgári iskolás lány volt, részletes beszámolót írt: „Rádiót, kerékpárt, telefont be kellett szolgáltatni. Délután négytől reggel nyolcig tilos volt a házból kilépnünk. Majd egy hónap után mindnyájunkat a kalocsai gettóba kísértek. Egy Herskovics Sándor nevezetű újságkihordó felakasztotta magát, mondván ’Engem Patajról élve el nem visznek!’. Kalocsán három hétig voltunk a paprikamalomban felállított gettóban. Földön alvás, csak tető volt fölöttünk. Eső, sár, szél, emésztőgödör deszkalapokkal, minden kapaszkodási lehetőség nélkül. Utána át lettünk szállítva a szegedi gettóba. (A két kalocsai gettóban összegyűjtött kalocsai és környékbeli zsidóságot 1944. június 18-án deportálták Szegedre. – S.T.) Ez még rémesebb volt, mert nem volt rendszeres ételosztás és a hazai már régen elfogyott. A szegedi téglagyár, ez volt a gettó. Egy szép nap vagonírozás. Bezsúfolva 80-90 ember egy marhavagonba, ahol csak állva fértünk el. Grünhut Évi bátyja, Feri a szegedi gettóban megkarcolta a lábát valami vassal. Ott halt meg a vagonban a szemem előtt vérmérgezésben. A mi szerelvényünk nem észak felé, Kassa-Auschwitz irányába lett irányítva, hanem Ausztria felé. Strasshofban szálltunk ki a vagonokból, ahol romokat takarítottunk a lebombázott vasúti központ helyén. Azután szétosztottak bennünket osztrák gyárakba és magángazdaságokba. Vagy százan egy észak-ausztriai kis iparvárosba, Gross-Sieghartsba lettünk küldve egy gyárba. Lakóhelyünk a cseréptető alatti padláson volt. Rettentő hideg volt a téli hónapokban, volt egy vaskályha, de nem volt hozzá elég szén. Fáztunk, éheztünk, lerongyolódtunk, de nem voltunk életveszélyben. Fogalmunk sem volt, hogy mi megy végbe a keleti megsemmisítő táborokban. 1945 tavaszán a zsidó rabokat összeterelték és vagonokba benyomva útnak indítottak bennünket Theresienstadt felé. De a lebombázott vasúti pályák miatt ez a különben 6 órás út 3 napig tartott, és mire odaértünk, a hős SS katonák meglógtak. Felszabadulásunk 1945. május 9-én történt, április 20-án lettem 16 éves, de csak júliusban érkeztünk meg Pestre. Pár nap múlva visszautaztunk Dunapatajra. Laci és Bandi szülei Auschwitzba kerültek, mert Szegeden egy másik transzportba kerültek. Ki tudta akkor, hogy hová visznek bennünket a szerelvények? Ott gyilkolták meg őket. Legyen áldott emlékük!”

A holokausztnak, a pataji zsinagógában felállított márványtábla tanúsága szerint, 82 áldozata volt Dunapatajon. A vészkorszakot néhányan a viszonylagos biztonságot jelentő fővárosban élték túl, illetve a szerencsének köszönhetően nem a megsemmisítő táborokban végezték, hanem kényszermunkára fogták őket. 1947-ben az izraelita hitközség még megvolt, de a holokauszt után nem sokkal (néhány idősebb lakost leszámítva) a maradék zsidóság is elhagyta Dunapatajt és a nagyvilág különböző helyein telepedtek le. A dunapataji zsinagógát, miután a hitközség megszűnt, 1957-ben eladták és lebontották.

(Itt köszönöm meg Dr. Glässer Norbertnek, a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék oktatójának segítségét.)

Schill Tamás

néprajzos-muzeológus, Dunapataj


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás