Egy kicsi asszony története

2015.01.13 09:19    |    Gábor Erika  

(Képzelt riport kitalált személyekről. Akik mégis magukra ismernek bennük – nos, fogadják őszinte együttérzésem…)

A Kicsi Asszony – nevezzük ezután K. A.-nak, az legalább úgy fest, mintha egy név kezdőbetűi volna – egy lepukkant iparvárosnak abban a részében él, amely úgy negyven éve a fiatal házasok vágyálma volt. Ma már inkább rémálom: az út szinte járhatatlan, a házak nagy része felújítás után kiált. K.A. háza is, amint ezt minden héten megállapítja, amikor körüljárja, mekkorát nőtt a levált vakolat okozta folt a falon. Nemrégiben megkért egy szomszédban dolgozó kőművest, mérné fel, mibe kerülne a javítás-festés, azóta már nem mer tervezni, csak aggódik.

Amúgy is aggódik – elfér ez is a többi közt. Aggódik, hogy meddig bír dolgozni, bírja-e törleszteni a többmilliós hitel részleteit, be tudja-e fizetni a számláit. Meg a gyerekeiért és az unokáiért is aggódik, csak úgy megszokásból, hiszen a család felét hónapok óta nem látta – a másik fele meg úgyis megjelenik, ha vasárnap egyfélénél többet talál főzni…

K.A. minden nap azzal kel és fekszik, hogy azon töpreng: mit rontott el, amiért a sorsa ilyen kilátástalanra fordult. Sóhajtozva faggatja elhunyt férjét, de nem jön válasz a kérdéseire.

K.A. és a férje valamikor szépen éltek és gyarapodtak. Fiatal házasként lett házuk, a motor után hamarosan autó, két gyerek, nyaralások a bolgár tengerparton, biztonság és sok-sok öröm. Számukra ennyi elég is volt boldogsághoz, és ebben sok százezren osztoztak velük akkoriban.

Aztán megváltozott a világuk. A fiuk nem akart tanulni, szerelmes lett rögtön az általános iskola elvégzése után, továbbá évente mást gondolt a jövőjét és annak anyagi fedezetét illetően. Amikor először hangzott el a „jelzálog bejegyzése az ingatlanra” kifejezés, szorongás fogta el őket, de nem volt okuk az aggodalomra, a gyár jól fizetett, bírták. Aztán valamelyik szakmánál csak kiköt a kölyök… A lányuk középiskolát végzett, de többet foglalkozott a külsejével, mint a jövője megtervezésével, ám a szülők büszkén finanszírozták az elképzeléseket, hiszen úgy vélték: ez a dolguk.

Viszont a fiú ötletei egyre többe kerültek és egyre kevesebbet hoztak a konyhára. Ifjonti szerelme átlépett feleségi státusba, és neki aztán voltak konkrét elképzelései a jövőről: fényesek és költségesek. De hát gyönyörű gyermekeik lettek, akiknek K.A. és a férje mindennél jobban örültek. A lányuk is párra talált, és a szülők anyósi-apósi, sőt: nagymamai-nagypapai státusukban új célt láttak maguk előtt.

Aztán lecsapott a sors, megelégelvén a családi örömökben elmerült házaspár elégedettségét, és a férj egyik napról a másikra magatehetetlen beteg lett, majd meghalt. K.A. a rettenetes fájdalomból felocsúdva újra harcba kezdett: egyedül biztosítani mindazt a családnak, amit eddig ketten próbáltak. Erős is volt, büszke is, felvette a kesztyűt, amit a végzet eléje dobott. Ám a fia még mindig nem találta meg élete célját, a menye meg tovább dédelgette merész álmait. A vége újabb hitelfelvétel volt, amelyhez K.A. kezességet vállalt. Luxuscikkek jelentek meg a gyerekeknél, a lakótelepi lakást kinőve építkezésbe fogtak, ami nyelte a pénzt. Megint hitel – ezúttal már euróban, ami nagyon kedvező… volt akkor. Az anya persze a fia mellé állt, dolgos a gyerek, tele van ötletekkel – már nem látta ugyan rózsaszínben a jövőt, de bizakodott.

Persze, most mindenki bölcsen bólogat, és sejti, hová vezet ez a történet. Ne higgyék, kérem, hogy tudják a végkifejletet. Mert az még sokkal rosszabb, mint amire gondolnak!

K.A. ma 68 éves, és hétfőtől szombatig – változatosságképpen olykor vasárnapig – napi 10-12 órát dolgozik. Kemény fizikai munkát végez, persze, hiszen nem válogathat. Jólelkű vállalkozók adnak neki munkát, akik belőle és a hasonszőrűekből – kényszervállalkozásokba belebukottakból, a munkaerőpiacra visszaintegráltakból, a munkanélküli ellátásból és az ezzel kapcsolatos statisztikákból kikerültekből – tengetik cégüket. K.A. nyugdíja jóval kevesebb, mint a havi hiteltörlesztés, ami számításai szerint még úgy 10-11 évig tart. Nem betegeskedik, mert arra nem ér rá. Egészségesen él, garantáltan kevés húst (és mást) fogyaszt, nem fűti túl a lakást, szomorúan számlálgatja fogyó fogsorát és gyarapodó dioptriáit. Mindezt miért is? Ja persze, a lényeg: a fia felhagyott a hiteltörlesztéssel, mert ő, és két, már felnőtt gyermeke nem bírt ezzel a teherrel. K.A tapintatos fiúgyermeke már nem háborgatja anyját – pereputtyostól haragban vannak vele, mert – attól való féltében, hogy esetleg lerobban, nem tud dolgozni és földönfutóvá válik – a másik gyermekére íratta a házát, és könnyes szemmel átadta neki az utolsó részletek átvállalása fejében kedves kis autóját is, amit még a férjével vettek boldogan.

K.A. még soha nem adott fel semmit. Csak az utóbbi időben a szép családi életről szőtt álmait. Hajnalban kel, pár baromfit is nevel a munka mellett, a kertet is műveli (sajnos, ehhez sem a lánya, sem a veje nem ért, maximum a betakarításig terjednek a képességeik), és ritkán sír, mert az a fájdalom, ami benne feszül, már túlnőtt a sírás határán. Ez már üvöltés volna, hajtépős őrjöngés, és azt nem engedheti meg magának.

Nem tudja talán, hogy ebben a társadalomban neki is joga van élni? Dehogynem tudja. Más a baj: joga van, csak lehetősége nincs. Ebbe a hajszába ugyanis bele fog halni, azt is tudja, csak az időpontot nem. Reméli, hogy még évekig bírja a hitelt törleszteni, mert „ha annak a gyereknek még a házát is elárverezik, semmije sem marad”.

Hiszen K. A. anya. Egy kicsi asszony, megcsúfolt reményekkel, széttört álmokkal, meggyötört, megalázott lélekkel, emlékezve a tegnapokra… holnapok nélkül.

 


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás