Az éjszaka mélyén

2008.08.03 23:34    |    K. K.  

 

Éjfél múlt tíz perccel. Hideg van és fázom. Egyedül vagyok a magányommal. Alszik mindenki, alszik az éjszaka, én mégis érzem, ahogy lüktet egyet-egyet, mint egy megfáradt szív azzal, hogy ciripelnek a tücskök, zizegnek az eleven szúnyogok és hunyorognak a csillagok. Él hát, megéli magát újra meg újra, megszületik, betetőz, majd lassan felemésztődik, hogy újrakezdje a haláltáncot.

Örülnöm kellene a múltnak. Nem tudok. Soha nem is tudtam, mert mindig a jövőben élek. Ihletem a bánat, a félelem, a fájdalom, hagyom, hadd kínozzon, majd kiöklendezem magamból minden cseppjét kék tintám segítségével, s őrlök tovább életem állandó malmában. Belesüppedek a kényelembe újra.

Kicsit fura ez. Mármint, úgy értem, különleges. Éjfél után, betakarva állig éberen hallgatózni a vaksötétben. Hallgatni túlvilági hangokat is kényelmesebb lenne ennél az állapotnál. Izmaim el vannak ernyedve, akárki bánthatna, védtelen vagyok, egyedül csak hüvelyk- és mutatóujjam, csuklóm kíván engedelmeskedni agyam führeri parancsának.

Balra látom az árnyékom. Fura, torz, nehézkes, ahogy újabb és újabb gondolatok után rohangál, mint egy elfelejtett örökmozgó.

Jobbra nézek. Látom a lámpa arany fényében a szálló port. Ez sem szűnik meg létezni. Van. Nyilván lélegzik, lát, s minden apró porszemnek gondolatai is vannak, elképzeli, milyen pályán szálljon tovább, hogy ne zuhanjon bele a halálba. A hullócsillagok is ilyenek. Amikor lehullnak, meghalnak, mi, emberek pedig örömittasak vagyunk, bele sem gondolva, hogy halált ünnepelve kívántunk, reméltünk. Cinkosan kacsintunk egymásra, önző fogadalmakat teszünk, s követjük a fénycsóvát az égen, míg ki nem huny.

Az éjszaka megint lüktetett egyet, bizonyítva, még nem szórtak a tündérek álomport pilláimra. Csak írok. Kiírom magamból a gondolataim, az érzéseim. Nincsenek billentyűk, monitor, villódzás, búgó gépezet, csak én vagyok, egy halom tiszta papír, a széptintájú kéken fogó toll és a fekete csönd. Nem kell más. A zajos nyomtatás még ráér. Foltot akarok hagyni a papirosomon, azt remélve, hogy hieroglifáim végre olyanokhoz jutnak el, akik valóban hálás szívvel gondolnak az örök lantra, melyet most pengetek. Nem az ócska csalóknak, a hazugoknak szánom nehéz mondataim, korántsem. Azoknak, akik elolvassák, megízlelik, befogadják, magukévá teszik, majd később jó szívvel emlékeznek rájuk. Nem kinevetik, csúfolják őket.

Ez vagyok én. Benne minden mondatban, szóban, billentyűleütésben. Benne abban a felelősségteljes munkában, melyet azért teszek, hogy az oly’ sokszor említett kusza gondolatok ne maradjanak magukra odabenn, ne vesszenek el a semmiben, hanem találjanak újabb gondolatokra, azok még újabbakra, és így szépen tovább, míg a világ több, szebb, jobb nem lesz azáltal, hogy milliárdjaink gondolatai egyesülnek egy nagy erővé, és úgy kormányoznak, élnek, éreznek, ahogy milliárdjaink akarják. Egyesülünk, összeolvadunk, eggyé válunk, közös céljaink vannak, terveink, álmaink felhalmozva a fiókban, megvalósításra várva, bár ezeknek nagy része foszlányként végzi a papírkosár mélyén.

Elnémult az állandó tücsökzene. Tán meghalt a zenész? Vagy látott egy hullócsillagot, kívánt egy hatalmasat, s teljesült az álom? Akkor sokkal erőteljesebb hangzavarnak kellene lennie.

Nem értem a tücsköket. Nem értem a hullócsillagokat sem. Én csak egy ember vagyok.


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás