Egy toll Isten kezében

Ezer kilométer gyaloglás, aztán vége

2014.02.04 23:08    |    Sas Tamás  

Kalocsa híres zarándokairól, Raffai Pálmáról és Csaba fiáról sokan hallottak már a környéken, sokan ismerik is őket, január 13-án azonban egy kevésbé ismert, de hasonlóan érdekes ember, zarándok fordult meg városunkban. Tavaly ugyan tudósítottunk már róla, amikor a Magyar Zarándokúton járva időzött nálunk, most kissé közelebbről is igyekeztünk megismerni őt és a nagy hírű El Caminot, vagyis a főként Spanyolországban húzódó Szent Jakab-utat. (Közben mesél nekünk gyilkosokról, Böjte Csabáról, Csíksomlyóról, s legfőképp: a Teremtőről.)

Az El Caminot és Csíksomlyót is már négyszer megjárt, missziós zarándokként tevékenykedő Krisztián testvér idei első útján újra Kalocsán töltött egy napot, felhasználtuk az alkalmat, hogy megkérdezzük: miért? Azaz, mi indítja útnak ötödször is, immáron utoljára.

krisztian_testver_239– A Szent Jakab-úton először 2006-ban jártam. Erre az útra Shirley Mclaine könyvét – The Camino, magyar kiadásban Camino, a lélek utazása a címe – olvasva ébredt bennem vágy. Ez számomra misztikus volt, és azt gondoltam, ha egy Oscar-díjas színésznő végiggyalogolja, akkor nem lehet olyan rossz. S akkor mindenféle információt begyűjtöttem, majd elővettem a bátorságomat, és szépen elindultam. Stoppal Toulouse-on keresztül először Lourdes-ig mentem, ez közel van a spanyol határhoz. A Camino tulajdonképpen nem egy konkrét a-tól b-ig tartó út, inkább (főként föld)utak összessége, Franciaországból is sok helyről lehet indulni. Így én is átlábaltam a Pireneusokon. Ez volt a legnehezebb rész, a 2000–2500 méter magas hegyeken át 20 kilós hátizsákkal.

Mennyire volt fizikailag megterhelő, főleg az első út?

– Nagyon nehéz volt, és előtte nem is készültem. Mindenkit lebeszélnék, hogy csak úgy hirtelen indíttatásból neki induljon, mert előbb-utóbb kifárad, nem bírja a terheket, a stresszt. Erre edzeni kell előtte. Érdemes a You-tube-on Az út című filmet megnézni, én is megnéztem. Aki el akar indulni, az próbáljon fölvenni pár kilós hátizsákot, és csak pár kilométert sétáljon a városban, és ezt tegye meg minden nap, egy-két hónapon át. Az sem mindegy, hogy milyen cipőben teszi meg az ember. Most Baján egy sportboltban kaptam ajándékba egy tizenhétezer forintos sportcipőt, de abban nem teszem meg, mert nem alkalmas. Tavaly egyetlen tépőzáras szandálban tettem meg az utat, azt idén is viszem. Mindig számítani kell arra, hogy a cipő feltöri a lábat, vízhólyagok lesznek. A zarándokúton nagyobb helyeken vannak segítők – ők is zarándokok –, akik például olyan felajánlást tettek, hogy egy ideig ott maradnak, és masszírozzák a feltört lábakat. Nekik annyival tovább tart az út, de ott kapnak ellátást.

Ha már itt tartunk, hogy oldottad meg az étkezést?

– Segítőkészek az emberek, bár sajnos kicsit elanyagiasodott, üzletiesedett már a dolog. De ha megéheztem, bementem egy pékségbe, és kértem egy bagettát. Az Spanyolországban nem működik, ami itthon igen (nálam legalábbis), hogy bemegyek egy étterembe, és kérek valamit. De ott úgysem magyar ízlés szerinti az étel.

15-20-30 kilométerenként vannak zarándokszállások. Először furcsa volt, hogy ennyi kilométereket megtegyek, de amikor megérkeztem az óceán partjára, akkor azt gondoltam, hogy nem is volt olyan rossz, és ezt még egyszer végiggyalogolom. Az úton rengeteg zarándok jött az Egyesült Államokból, Kanadából, Franciaországból, s találkoztam persze magyarokkal is. A zarándokok úgy köszönnek egymásnak, hogy buen camino, azaz jó vándorutat. A zarándokszálláson 8-10 nemzetből is összejönnek az emberek, és olyan jó, amikor eggyé tudunk válni. Csodálatos, amikor ismeretlenül meg merjük egymást szólítani. Ilyenkor megy a beszélgetés, ha van közös nyelv, vannak, akik ilyenkor csatlakoznak egymáshoz. Én ezt ki szoktam hagyni, mert szeretek egyedül menni, és tulajdonképpen a zarándokút arról szól, hogy személyesen találkozz Istennel. Ha többen megyünk, akkor fel kell venni a lépést, ha gyorsan megyek az a baj, ha lassan, az. Az első utam annyira jó volt, hogy 2007-ben is végigjártam, majd 2008-ban is, akkor másodmagammal, és akkor megfogadtam, hogy soha többet senkivel, mert sokat veszekedtünk.

Találkoztál utad során olyan emberrel, aki szkeptikus a hit iránt, aki nem azért indult el, mert vallásos, hanem hogy hátha kap valamit az úttól?

– Olyanok is végigjárják, akik Istenért ajánlják, olyanok is, akik hallották, hogy milyen jó ez, olyanok is, akik le akarnak csak fogyni, olyanok is, akik elkeseredettségből gyalogolják végig és ettől megtisztulnak, de találkoztam buddhistáktól kezdve mindenféle emberrel.

Tavasszal mentem, és olyan jó volt az a csend, amikor az ember hallja a madarak csicsergését, és közben imádkoztam valakiért, vagy valamiért a rózsafüzért. És az is jó, amikor az ember megérkezik a zarándokszállásra, és ki tudja magát pihenni, és elmenni egy szentmisére – ezek Észak-Spanyolországban este 7-8, akár 9 órakor kezdődnek a szieszta miatt, és későn is vacsoráznak.

Nagyon ajánlom mindenkinek, hogy járja egyszer végig, mert érdemes, de fizikálisan nagyon nehéz. Lehet úgy is, hogy egy darabot busszal tesz meg az ember, de az szerintem kicsit csalás. Van, aki így teszi meg. Én a négy út alatt soha nem csaltam, és mindig megvan a motiváció, hogy kiért és miért ajánlom fel. Volt, hogy a papi hivatásokért, vagy hálából a Szűzanyának, Magyarország megtéréséért – mert juj, ennek az országnak nagyon meg kéne térni, ne csak látszólagosan legyünk Mária országa, hanem az emberek tényleg tárják ki a szívüket – aztán a jó akaratú emberekért; tehát ilyenekért ajánlom föl. Én azt gondolom, az ilyen útjainkon Isten mindig velünk van, és Szent Pál szerint: ha Ő velünk, ki ellenünk? Tudom, hogy áldás van rajtunk, mert az Isten látja a szándékot, az pedig tiszta. Idén az összes polgármesterekért is ajánlom föl, igen, mert olyan is volt, aki múltkor még elhelyezett a kollégiumban, de most azt mondta, nem tud segíteni.

Mit jelent számodra az út lelkiekben?

– Én el szoktam vinni a rózsafüzért, s nem titok, hogy ilyenkor hangosan beszélek Istennel. Ha többen megyünk, akkor nem tudok annyira kinyílni, hiába más a nyelvünk, ha elkezdek beszélni magamban, akkor azt hiszik, hogy nem vagyok normális – de szerintem csodálatos dolog hangosan beszélgetni Istennel. Egyedül kell menni, és hajnalban fölkelni, amikor a többiek még alszanak, és tanácsos korán indulni, mert március-áprilisban már nagyon meleg van, 30-32 fok, és az sem biztos, hogy lesz a zarándokszálláson hely. Ha megtelik, hiába jártál végig már 40 kilométert, mehetsz tovább, esetleg újabb húsz kilométerre, és az már bizony nagyon sok. Nem tanácsos konzerveket, felesleges súlyt cipelni magunkkal, azt szoktam tanácsolni, kevés holmit vigyen magával egy zarándok, csak praktikus dolgokat. Sokszor látom, hogy az út szélén hagynak dolgokat, amit nem bírnak tovább cipelni.

Tavaly 25 kilós volt a hátizsákom, azzal a Pireneusokban úgy mentem néha, mint egy száz éves néni. Nagyon nehéz volt, amúgy is nagyon nagy forróság volt, mert júliusban mentem. Idén 8 kilós batyuval tervezem az utat.

Az idei lesz az ötödik zarándokutam Csíksomlyóra is, és ez lesz az utolsó, mert a csípőízületem sajnos erősen kopott, most is az első tizenöt kilométeren iszonyatosan fájt. A háziorvosom le is akart beszélni, de én idén még meg akarom csinálni. Nem is fogok végig gyalogolni, hanem stoppolok. Az El Caminót viszont gyalog akarom megtenni, ez fontos, de nem megyek napi 40-45 kilométereket, mint tavaly, vigyázok magamra, mert nem szeretnék tolószékbe kerülni. Ezért viszek csak 8 kilót.

Mennyire fontos egy zarándoklatban a megpróbáltatás, szenvedés?

– Az fontos, nagyon fontos. Főleg felajánlani Jézusért. Mert gondoljunk bele abba, hogy amikor a 70-80 kilós keresztet vitte, háromszor esett el, és közben még a katonák ostorozták is. Ehhez képest csak kis töredék az, amit én szenvedek. Nem is szenvedés. Ő sokkal többet szenvedett értünk. Én ebből szeretnék egy kicsit kérni. Az, hogy én 45 kilométert mentem, hogy föltörte a cipő a lábam, hogy éhes vagyok – apró szenvedések ezek. De merjük fölajánlani az Istennek. Mert az Isten látja. Krisztusnak nem kell olyan nagy szenvedés, mint az övé, hanem hogy tiszta szívvel menjünk el. Végezzük el előtte a szent gyónást, és aki végigcsinálja, teljes búcsút nyerhet.

Mielőtt elindultál az első zarándoklatra, hogy élted az életed?

– Hát, én minden voltam, ahogy mondani szokták, csak akasztott ember nem. Szegedi születésű vagyok, és sok évig Kecskemétre jártam a piaristákhoz lelki gyakorlatokra. Ott egyszer bemutattak egy Teréz anyáról szóló filmet, és az annyira megfogott, hogy utána felmentem a szobámba, és egész éjjel pörgött az elmémben a film, újból és újból. Úgy éjfél tájt a Szent Lélek sugallta, hogy eddig én segítettem rajtad, most te következel. Én nyolc és fél évig Kaliforniában éltem, annak is a legszebb részén, Santa Monicában. Amerikában nagyon sokan segítettek rajtam, olyan sok jót tettek velem, hogy megfogadtam, ha tudok, én is jót teszek másokkal. Ezért ezután a film után elmentem Budapestre, a Teréz anya missziós házba, ott Emerita nővértől kaptam egy írást, hogy mint önkéntes tevékenykedhetek és címeket, ahova mehetek. Majd visszamentem Amerikába, ahol pénzt gyűjtöttem missziós utakra – volt, hogy 200 dolláros csekket kaptam – és így tudtam elmenni Teréz-anya önkéntes missziósaként Madagaszkárra, Tanzániára, Új-Zélandra, Haitire, Indiába, Fülöp-szigetekre, Kárpátaljára, Dévára. Ez legalább tíz évvel ezelőtt volt, Böjte Csaba testvérnél működtem egy hónapig, akkor még 250 gyereke volt. Ma ötezer. Csaba testvér szerintem egy szent ember, olyan, mint Don Bosco. Nekem ő a példaképem. Meg a Varga Kapisztrán, szécsényi ferences testvér. Olyan jó jót tenni másokkal, Jézus is azt mondta a tanítványoknak, olyan szeretettel menjetek, mint én szerettelek benneteket. És tudom azt, hogy szinte akárhova megyek utamon, mindenhol szeretettel fogadnak. Ez a lényege a zarándokútnak, szeretném az Istennek visszahálálni – bár úgy gondolom, hogy soha nem tudom – a sok jót, amit adott nekem. Ez sok fáradsággal jár, az időjárás is nehézségeket okoz, de ez mind felajánlás Krisztusért.

Jézus azt mondta, zörgessetek és ajtó nyittatik nektek. Mindig szoktam iskolákban előadást tartani, ma is a kollégiumban kopogtattam a Gulyás Béla igazgató úrnál, aki nagyon kedvesen fogadott. Tele terem előtt tartottam előadást, és egy pisszenés sem hallatszott, és utána meghívtak ebédre. Nekem az okoz örömet, ha tudom hirdetni az evangéliumot. Én nem vagyok sem pap, sem szerzetes, csak missziós testvér, a jó Isten nem akarta, hogy falakon belül tevékenykedjek, hanem falakon kívül.

Így megyek hajléktalan szállókba, börtönökbe, a szegedi Csillag börtönben a legelvetemültebb gyilkosokkal beszélgettem, Pécsen a fiatalkorúak börtönében és az előzetesben is ott voltam, a Kozma utcai börtönben a Stohl Bucihoz is néhány szót tudtam szólni, legutóbb Debrecenben voltam a fegyházban.

Milyennek láttad a súlyos büntetést töltő rabokat?

– Én azt mondom, hogy Isten őket is szereti. Emberek vagyunk, sokszor eltévedünk. Ezeket a testvéreket elveszett báránynak érzem. Nekünk, embereknek nincs jogunk megítélni másokat, csak az Istennek. Ezért imádkozni kell ezekért a testvérekért is, hogy megtalálják a jót. Hála Istennek vannak a börtönökben missziós papok is, és a fogvatartottaknak lehetőségük van részt venni szentmisén, illetve istentiszteleten. Én csak egy eszköz vagyok, illetve Teréz anya szavaival, egy toll Isten kezében, és hagyom, hogy írjon velem. Ez annyira jó, hogy ki tudunk nyílni mások előtt, és meg tudunk hallgatni másokat. Nekünk észre kell venni a másikat. Nem letiporni, nem lenézni, hanem észrevenni, mert ez csodálatos dolog.

Hisz Jézus mondta, hogy nincs annál nagyobb szeretet, mint ha életét adja valaki felebarátjáért.

Kicsoda végül is Krisztián testvér?

– Komló környékén élek, ott az a missziós feladatom, hogy idősek otthonába, kórházakba járok, betegeket látogatni, de az országban más helyekre is elmegyek, börtönökbe, hajléktalan szállókra, iskolákba viszem az evangéliumot.

Zarándokutaimnak általában Pécs a kiindulópontja, Međugorjéba hatszáz-valamennyi kilométert gyalogoltam, Auschwitzba többször is elzarándokoltam, voltam Częstochowában is. Számomra ezek az utak lelkileg nagyon fontosak, személyes találkozások Jézus Krisztussal.

Sokan azt mondják, hogy vannak szent helyek. Mi a véleményed, a megérzésed, ezeknek a szent helyeknek milyen szerepe van abban, hogy az emberek éppen oda mennek, vagy a hely nem is olyan fontos? Lehet, hogy több múlik az embereken, mint a helyen?

– Csíksomlyó egy szent hely. Én nem hiszem, hogy valaki nem hittel megy oda. Ott találkoznak a Szűzanyával, engem mindig nagyon megfog a csángó mise. Tele van a templom népi öltözetes emberekkel, és egy tűt nem lehet leejteni. Legalább két és fél, három órás a mise, engem nagyon megfog. Utána a virrasztáson már nem szoktam részt venni, mert nagyon elfáradok, és a szállásra sem illő hajnalban megérkezni, egy ottani családnál vagyok mindig elszállásolva.

Úgy gondolom, hogy mindennek egyszer itt a vége, és már három évvel ezelőtt is megfogadtam, hogy befejezem, de most tényleg. Mert nem szeretném, hogy két lépést ne tudjak majd menni. Mert ha az ember kiszolgáltatva lesz… Mondta az orvos: elmehetsz, de aztán nézd meg magad. Az hiányzik, hogy hordjanak-vigyenek, mossanak? Komolyan kell ezt venni. Ezért megyek részben stoppal Csíksom-lyóra. De Santiago de Compostelába gyalog megyek, és arra buzdítok mindenkit, hogy legalább egyszer járja végig. Ez olyan élmény, olyan lelki feltöltődés, amit szavakkal el sem lehet mondani. Olyasmi, mint amikor az ember házasságot köt, és utána egészen más lesz. Az illat, a finom tavaszi virágillat, a madarak csicsergése, és a csend. Na, ott találkozik az ember az Istennel, a csendben. Amikor elmondom a rózsafüzért, így, ilyen hangosan beszélek az Istennel, mint most veled. Sokszor látom, hogy jaj, istenem, még 22 kilométer! Pedig már annyira fáradt vagyok. És végigcsinálom, és nincs az, hogy most csalok. Mert engem, téged be lehet csapni, Istent nem. Bár Isten annyira kegyelmes, hogy ha stoppolok, azért se haragszik meg, mert látja azt, hogy miért teszem.

Nos akkor: Vaya con Dios, Hermano (azaz Istennel járj, testvér), vagy-is inkább: Buen Camino!


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás