Az Elátkozott Asztal

2015.08.13 10:22    |    Hirsch Zsolt  

Néhány nap és itt van Magyarország egyetlen örömünnepe, amikor is végre nem valami elbukott szabadságharcra vagy nemzeti tragédiára emlékezünk, hanem a több mint ezer éves államiságunkra. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, hogy Szent István Máriának ajánlotta az országot. Még azóta is sok, amióta kiderült, hogy Alcsúton. Nem akarok ünneprontó lenni, épp ezért ebbe a számba terveztem ezeket a sorokat, s nem akkor, amikor igazából aktuális lenne.

Sőt igazából nem is ezeket a sorokat akartam megírni. 2011-ben jóbarátom még Balaton-felvidéken jegyzősködött, s egy késő augusztusi napon, mint mindig, ha poén jut eszébe vagy épp felbosszantja magát, felhívott. Ezúttal mindkét okból. Szabó Erika államtitkár jegyzőknek küldött, az Alaptörvény Asztalának felállítását elrendelő hivatalos levelét próbálta röhögés nélkül felolvasni.

Aztán, amikor futár vitte közköltségen az önkormányzatnak járó díszpéldányt, már nem nevetett annyira, beszerezte az asztalt, a széket, a 70x70 cm-es üveglapot, tollat és nemzetiszín szalagot kerített, a mindenkori jegyzőt kinevezte az Alaptörvény Szolgájának, saját kezűleg felállította a polgármesteri hivatal előterének sarkában az oltárt. Miután mindezzel végzett, benyújtotta lemondását.

Szóval erről akartam írni, mert eszembe jutott az Alkotmány(!) ünnepe kapcsán, körül kellene néznem, mi lett a sorsa az asztaloknak, a környékbeli kis falvakban vajon azóta is porolgatják a kihelyezett példányokat? A módosításokat vajon hogyan vezették át? Betétlapokon? Minderre nem került sor, mert az első érdeklődésre leesett az állam: azt a választ kaptam, hogy az Alaptörvény Asztalát, mint olyat, 2013 elején mindenhol fel kellett számolni. Ekörül mondjuk nem volt akkora csinnadratta, mint a felállításakor.

Miért kellett megszüntetni? Elvégezte feladatát? Mindenkinek van már otthon egy-egy a végső verzióból? Nem volt benne több pénz? Vagy az egész csak egy teszt volt, hogy meddig tudnak elmenni? Azóta tudjuk, sokkal tovább is.

Rejtő Jenő Kongó-menti rémálma jut eszembe A három testőr Afrikában című könyvéből. Igori, a büntetőtábor, ahol a vasútépítésre szánt összegek elsikkasztásából élnek, mint Marci Hevesen. Aki a brancson belül van, és nem kérdezősködik, s tudja tartani a száját, annak minden hóbortja ki van elégítve, az alkoholista bakterből állomásfőnök lesz, a hentesből orvos, az orvosból zongorista, színházi rendezőből meg „a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott”.

Közben készül a vasút is, közmu... izé bennszülöttek építik rabszolgamunkában. Meg a deklasszált elemek. Akik nem elég lojálisak. Akikből egyre több lesz. Emberek ezreinek sorsa, megélhetése függ attól, hogy két egykori szobatárs milyen viszonyban van épp egymással. A „közjogi méltóság” kifejezést nehéz úgy leírni, hogy ne röhögje el magát az ember. Ezt biztosan sokan zokon veszik majd, akikben még él egyfajta rosszul értelmezett tisztelet, de véleményem szerint a politikust nem szeretni vagy gyűlölni kell, hanem számonkérni. A munkájukat végzik.

Ami eddig kimerült abban, hogy üveggyöngyökért gyarmatosították az országot: Szent István és Wass Albert szobrokért, koronamásolatokért, Országzászlóért, Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatért, Alaptörvény Asztaláért, Nemzeti Könyvtárért, Nemzeti Krónikáért, újabban Hungarikumokért és Alapkövekért odaadtuk a Szabadságunkat. Csupa Nagybetűvel.

A SZABADSÁG: A KIHAGYHATÓ LEHETŐSÉG.

Szabad vagyok, ha valamit megtehetnék, de nem teszem. Most tele vagyunk kihagyhatatlan lehetőséggel, amiket azért többnyire kihagyunk. Ez megtévesztő, ezért hiszik sokan el, hogy a magyar reformok működnek. Persze olyan is van, ami tényleg működik. De előbb-utóbb kiderül róla, hogy nem tervezett rendszerhiba, s elegendő néhány egyéni képviselői indítvány, néhány sor a vízügyi törvényben és máris arra csordogál a forrás, amerre ők szeretnék. S mi, akik ennyi idő alatt voltunk már polgárok, magyarok, emberek, észre sem vesszük, mert ha néha úgy tűnne, a hatalom meghátrál a kedvünkért, az is valójában a koncepció része. Tudják például, hogy január elsejétől a szekszárdi híd mégiscsak fizetős lesz, mint ahogy azt eredetileg eltervezték?

Közben plakátokkal, konzultációkkal és a Facebook-on keresztül kommunikálnak velünk: szerbusz, nép! És olyan mélyre nyúlnak a zsebünkbe, hogy már az ágyékunknál kotorásznak. Hamvasi értelemben tombol az ellenkultúra, a szellem lepedőbe bújva rohan el, sok kis sértett járja be Európát. Az országnak az esze ment.

Elnézést, túlságosan belevesztem a részletekbe, ráadásul elkövetem azt a hibát, hogy összekeverem a kormányt az állammal. Persze ez nem lehet véletlen, mert nem én vagyok az egyetlen.

„Az állam feladata a közjó szolgálata. Ennek megvalósításakor egyféle kiegyenlítő szerepet is betölt, amikor az egyes csoportok érdekeit védve az erkölcs és az igazságosság talaján a közjóra törekszik. A három hatalmi ág a törvényhozó, a végrehajtó hatalom, a bírói hatalom. Az újkor kezdetén a három hatalmi ágat gyakorlatilag felosztották, ez lett a modern demokráciák működésének alapelve – melynek lényege, ha három közül kettő egy kézben van, az önkényuralmat szül.” A Wikipédia példának azt hozza fel, ilyen, ha a végrehajtó hatalom a maga kedve szerint változtatja meg a törvényeket.

Nem vagyok derűlátó. De nem aggódnék az állam miatt, ha a társadalmi szolidaritás nem lenne szintén romokban. Az utóbbi másfél hónapban napról-napra romlik a közérzetem. Émelygek, már érezhető, ahogy morálisan süllyedünk lefelé. És messze még az alja. Ebből a mélységből már hirtelen nem is lehet majd felbukkanni, mert keszonbetegséget kapunk. Valahogy, apránként, valamikor. Ezt a nómenklatúrát leváltani nem fogja tudni senki. Majd felfalják egymást mohóságukban, csak győzzük kibekkelni. Áfacsalt cukor, étolaj, só, liszt, gyufa, szappan bekészítve. Mindenki a saját túlélési stratégiáit építgeti, „nem érdekel, mert nem dohányzom” módon. Egy életünk van, sokat mondok, ha kettő.

Az Alaptörvény Asztala egy tökéletes szimbólum. Mind az ötlet, mind a tartalom, mind a megvalósítás tekintetében, Hungarikum. Élt másfél évet.

Tudom, megkérdezik majd tőlem az utcán, no és az „elmúltnyolcév”? Azoknak csak annyit tudok vigasztalásul mondani, hogy az elmúlt 26 évben egyetlen párt maradt meg úgy, hogy a vezetője nem változott. És tényleg nem változott, pedig volt liberális, konzervatív, ellenzékben és kormányon, koalícióban vagy kétharmaddal. Úgyhogy övé a dicsőség. Éltem én már a Kádár-rendszerben is, és mondatom: csodazongorázni lehet a különbséget!

Szomorú vátesz

A visszapillantóban láttam
a jövőt. Közeledett felém,
nőttön-nőtt s hirtelen bevágott elém.

Kitalálhatatlan, mit hoz platón
a múltból. Valami leplezett, kerek
megfoghatatlant, hogy nézni is tereh.

Átláthatatlan transzparensen
elérhetetlen nevek és számok...
Végre transzba estem: látok!

Csak nem hallok a siketek zajától,
bár úttörőként megmondtam: előre!
nem is emlékszem ennél szebb jövőre.

Jön úgyis. Megállíthatatlan.
Ha bármit tehetek ellene,
annak is pont úgy kell majd lennie.


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás