Élt 70 évet

2016.09.28 14:40    |    Gábor Erika  

Sz. S. élete véget ért. Vesztesnek született, agyvérzéssel, csökkent fizikai és szellemi funkciókkal és egy lazán odavetett orvosi ítélettel: meg sem éri a 18. évét. Ehhez képest igazán hosszú életet nyert, hála a szerető családi gondoskodásnak.

Sz. S. hétköznapi életet élt egyszerű örömök és bánatok között. Ha nevettek rajta, visszanevetett, mert azt hitte, szeretik. Ha bántották, sírt. Nem értette, miért teszik. Nem volt tudatában: a boldog egészségesek egy része úgy érzi, joga van megvetni, kinevetni, elsöpörni azokat, akik betegek. Vagy egyszerűen: mások.

De még ne menjünk ilyen messzire. Amikor Sz. S. elvesztette a szüleit, az értelmi fogyatékosok otthonába került, mert testvérei nem tudták vállalni a gondozását. Rendszeresen látogatták, egyik húga – egyben gondnoka – ellátta mindazzal, aminek örülni tudott: finom falatokkal, édességgel és főleg szeretettel. Mert azt Sz. S. ezerszeresen viszonozta.

Azután álmodtak valahol egy nagyot, és a zártnak számító otthon mellett a testi-szellemi fogyatékkal élő fiatalok részére lakásotthonokat építettek, ahol nem szakadnak ki a normál életvitelből, megtanulnak bizonyos fokon gondoskodni magukról, és ellátni önmagukat, rendben tartani a környezetüket. Ez nagyon jó elgondolás, csak van vele egy aprócska probléma: nem lehet minden, a gondozó intézményben addig ápolt-ellátott személyt integrálni és megtanítani az előbb említettekre, például a koruk, egészségi állapotuk miatt. Róluk valahogyan megfeledkeztek. Bekerültek ők is egy lakásotthonba, de továbbra is állandó ápolásra szorultak (volna) – sajnos nem lettek jobban attól, hogy státusuk és elhelyezésük ily örvendetes(nek látszó) fordulatot vett. Meg hiányzott is az előző környezet, ahol ápoló és nem „esetfelelős és kísérő támogatást biztosító munkatárs” (szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény) vette őket körül, ahol foglalkozásokat is szerveztek számukra, és nem kellett az ébrenlét óráit az ágy vagy a tolókocsi rabságában eltölteni.

Aztán, először június 14-én, majd július 21-én az egyik velük lakó férfi hirtelen támadt indulatában felborította két, tolókocsiban ülő lakótársát, Sz. S-t és a fiatal Cs. M-et. Az ezt követő intézkedésekből úgy tűnt, kissé elfelejtették tisztázni, hogy ilyen esetben kinek mihez van joga, mert az orvoshoz kerülés sem volt egyszerű, de annak kiderítése sem lett elkapkodva, hogy milyen sérüléseket okozott az inzultus. Sz. S. visszakerült a lakásotthonba, azután egy újabb rosszullét, majd a megyei kórházba szállítása után megállapították, hogy az agyában bevérzéseket okozott a felborult kocsiból történt kizuhanás. Kezelés, majd – az első eset után – visszaszállítás a lakhelyére.

A második eset miatt keletkezett sérülések után Sz. S. már nem épült fel. Rémült lett, bizonytalan, nem értette, mi történik vele, csak a fájdalom maradt, és az érzés: nem akarja ő már ezt tovább.

Sz. S. augusztus utolsó napján meghalt. Ja, hogy miért döntötte fel két társát a lakásotthonban lakó, személyiségzavaros férfi? Azt mondta: ezeknek nincs joguk élni.

Az eset kapcsán számtalan kérdés és indulat fogalmazódott meg bennem. Mint ahogyan azokban is, akik érintettek – akár hozzátartozóként, akár, mint a sérült emberekkel közvetlenül foglalkozó dolgozók. Született egy jó szándékú, de némileg elnagyolt intézkedés, amelynek lyukas szövetén át kihullnak a rendszerből azok, akik nem tudnak kiállni a saját érdekeiért. Nincs ez így jól.


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás