Emberek és virágok

2017.03.18 10:46    |    Gábor Erika  

Reggel. Hétfő. Amúgy: nem mindegy? Valami szomorúság ül az ébredés utáni percekre. Egyforma reggelek, az élet mintha egy folyó túlpartján rekedt volna, amin áteveztél, és csak ülsz a partján.

Reggel. Kislámpa felgyullad az ágy fölött, a kezem még szinte félálomban nyúl az este letett könyv után. Csak tartom a kis, vékony kötetet. A borítón fehér vászonruhás férfi emel boldog mosollyal egy kislányt a levegőbe. Tenyerén ül a nevető gyermek, másik kezével óvón támasztja a magasságnak örvendő kicsit.

Próbálom megfejteni magamnak, miért nyúlok újra és újra a kötet után. Egyszerű, egy-két oldalas történetek, csöndes kis mesék, útközben született élmények leírása. Fájdalom, szeretet, emlékezés, mindenen átsütő emberség, öröm.

Valahogy olyan érzés olvasni, mint amit akkor él át az ember, ha lépdel egy forgalmas úton, körülötte zaj, autók, motorok, telefonok. Az arcába üvöltenek a plakátok, ki az igazságát, ki a hazugságát, ki a portékáját akarja rád sózni. Csak most, csak neked, csak ennyiért. Vedd, vidd, hidd, különben…

Azután letérsz az útról, egy kedves kis parkba. Hirtelen megáll veled az idő. Leülsz egy padra, és elkezdesz látni és hallani.

Napfény melenget, az égen hófehér felhők. Gyermekkorod játéka jut az eszedbe, amikor nem volt idő és valóság, csak nyár, kert, pokróc a fűben, és te, amint az eget nézed. A felhők hegyeket, tengereket, szigeteket mintáznak, utazol képzeletben. Felhőmackó nyúl egy labda után, cica nyújtózik játékos habpamacsok felé. Nincs határ.

Ülsz a parkban, és színeket ölt a világ. Felszikrázik a virágok vöröse, kékje, sárgája, leveleik zöldje. Vízcseppek ragyognak a füvön, bennük megannyi szivárvány. Szökőkút csobog, feléd fújja a szél a finom permetet, megmeríted benne az arcodat. A fák sűrűjéből madárdal szivárog, ágzörgés, a parányi tollas dalnok felröppen az égre, éneke fátylat von a levegőbe.

Élsz. Melléd ereszkedik valaki, kezében könyv, vagy újság, de csak azért, hogy ha mégsem akarsz beszélgetni, ne tűnjön tolakodónak. De miért ne akarnál beszélgetni? Kíváncsi leszel rá, akit utadba hozott a véletlen, és lassan eljuttok a természet szépségétől a zenéig, az olvasott könyv élményéig, egy színdarab okozta katarzisig.

Hát, nekem ez a könyv mindezt átadja. Vágyakozást a szó örömére, egy kézfogás melegére, szemüveget, hogy meglássam a pillanatot, amelyet annyiszor elengedünk, anélkül, hogy átélnénk mindazt, ami nyújtani tud.

Ha fáj, hát azt. Ha jó, hát azt. Örömöt, veszteséget, méltósággal megélt fájdalmat, egymás felé fordulást.

Elhomályosodnak a betűk. Egy vers az oka, azt sem tudom, ki írta, de szépsége szíven üt: „Nevessünk!/Szenvedtünk már érte./Rajzoljunk Napot az éjsötétre!/Fessünk virágot kövekre, hóra./Felejtsük el, hogy lenne-volna!/Van mindenünk, ami csak számít!/Szívünk…!/És könnyünk úgy világít/fekete rögökön,/tócsákban, sáron,/Hogy aki keres,/az ránk találjon…/Uram, hallasz minket…?/Uram, hallgass meg minket…”

Gyanakodva keresem a könyv elején a gyakran látott intelmeket, hogy tilos idézni, megosztani, mert… szabály, szankció, stb. Itt ilyen nincs. De miért is volna?

Hiszen Schäffer Erzsébet éppen azt szeretné, hogy jusson el mindenkihez, amit írt életről, emberekről, imákról. Pipacsvirágom. Történetek útközben. Valós mesék, hogy elviseld a hétköznapokat, és kinyisd a szemed a pillanatok törékeny, illékony szépségére.



Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás