Ízek, illatok, ételek a régmúltból

Emlékek négy évszakra hangolva

2015.07.24 09:44    |    Gábor Erika  

Amióta olvasom az eddig megjelent visszaemlékezéseket, egyre több kép bukkan fel a múltból, és társul hozzá sok, elfeledettnek vélt íz és illat. És persze, a gyermekkor utánozhatatlan zamata, amiről ilyenkor érzed: nem múlt el teljesen, hiszen lehunyod a szemed és máris a tiéd…

Tavasz

Nálunk hivatalosan akkor nyert „polgárjogot” a tavasz, amikor a nagymamám először készített tojásos nokedlit fejes salátával. Természetesen saját kapirgáló alól szedett tojásból, a nagypapám – aki a malomban dolgozott – által hozott lisztből és a kertben pocakosodó salátafejekből előállítva. Az ecetes-cukros lében megfürdetett zsenge levelek aranysárga
„szívet” rejtegettek, ínyencebb családtagok egy kanál tejfölt pöttyintettek rá. A kertbe persze nemcsak ezért volt érdemes kisétálni: gondosan válogatva húzogattuk ki a földből a kis, piros retekfejeket, a karcsú zöldhagymákat és hozzá, ó! a híres kalocsai kenyér, amit az átutazók, munka-, vagy egyéb okból városunkba érkezők boldogan vittek magukkal akár Pestre is, bár lehet, a gyürkéje kicsit megfogyatkozott a hosszú úton… Szóval, erre az ízletes, ropogós héjú csodára vajat, vagy kacsazsírt kentünk, és faltuk boldogan retekkel, zöldhagymával. A másik nagy kedvenc az aludttej volt, a hűvös, remegő, hófehér aludttej, amit a mamám hasas, virágos bögréjéből kanalaztunk nagy élvezettel, harapva hozzá a friss zöldségeket.

Nyár

A nyár egyéb örömök mellett a zöldborsóleves és a lecsó szezonját is jelentette. Még rajta ragyogott a reggeli harmat a zöldborsó levelein és a meghízott hüvelyeken, amikor a nagymamám leszedte, hogy pontosan délre elkészüljön a leves, hiszen akkortól folyamatosan jöttek a kosztosok: a nagypapa, ha visszaérkezett egyáltalán a boltból, ahová csak tejért meg kenyérét küldte a párja, de hát az ismerősök… Szóval, a papa, a szüleim, a bátyám és én. Mama terített, tálalt, mosogatott, és mi csak utólag jöttünk rá, milyen úri dolgunk volt neki köszönhetően! Imádom a lecsót, de még véletlenül sem tudom azt az ízt produkálni, amit akkor ettem, ettünk. A folyamatosan beérő zöldségekből egyre fantasztikusabb levesek születtek, pláne, ha került bele – hm, ugye, már elévült e bűn? – galambhús is, amelyeket a szomszédos utcában levő rendőrség tagjai puffantottak le a hétvégi, hálistennek unalmas szolgálat alatt, és nálunk pottyantak le. Ezekben a hetekben készültek a finomabbnál finomabb befőttek és lekvárok (mely utóbbiak olykor évek múlva kerültek le a polcról) – ó, áldott bőség! –, de kutya bajuk sem volt, legfeljebb sajt állagúra keményedve őrizték a nyár ízeit.

Ősz

Erősen megfogyatkozva bár, de még mindig vonzó ízekkel lapultak a kamrában az előző évi disznóölésből maradt szalonnák és kolbászok, hogy reggelire, vacsorára az egyre csak termő zöldpaprikával, paradicsommal – édesapám a piszokul csípős, hosszú, kosszarvú paprikákkal – faljuk nagy gyönyörűséggel. Persze, került belőlük a tepsis krumpliba is, negyedekbe vágott hagymával, dundi fokhagymagerezdekkel együtt, hogy egy mesésen illatos, tejfölös uborkasalátával elpusztítsuk, és egymással versengve tunkoljuk a tepsi alján található, ízletes szaftot. Nagyszüleim gyakran ették a már felmagasztalt, finom kenyeret az eddigre beérő szőlővel, mi, többiek meg kajtattuk a potyogó diót, és azt törtük a zamatos fürtökhöz. Teltek a kamra polcai; sűrű, piros paradicsomlé került a gondosan kifőzött, karcsú üvegekbe, és paprika, uborka költözött ecetes lébe, melléjük dugdosott tormaszeletekkel, szőlőlevéllel. Nem ment semmi kárba, amit nem főzött be a mamám, azt megaszalta a napon, és máig emlékszem a sokféle aszalványból készült kompótra, amit a téli hónapokban főzött.

Tél

Hát, persze, hogy disznóölés! Eddigre szinte kinőtte az ólat a kert végében tartott koca – milyen érdekes, hogy emlékszem a neki készített moslék illatára is! Leforrázták a korpát, apró főtt krumplit morzsoltak bele (amit képes voltam lopkodni én, a
„krumplifüggő”), vagy aranyló kukorica ömlött a vályúba, hogy hersegve ropogtassa őkelme, miközben nem bánta, ha a hátát vakargatta egy arra járó családtag. Savót is kapott a drága: apukám, meg a papám hordta a tejüzemből kannaszám – ki gondolta akkor, hogy mára decinként csomagolt, ritka és becses, szuperegészséges ital lesz belőle! Szóval, gyerekként mennyei dolog disznóölésen részt venni. Dolga semmi, csak császkál, kóstol, és alig várja, hogy este a friss kenőmájast elsőnek zsűrizhesse! Mindenütt hatalmas edényekben készült valami finomság: a reggeli hagymás vértől kezdve a pecsenyén át a sült hurka-kolbászig és a töltött káposztáig. Béla bácsi és János bácsi, a két állandó hentesünk minden évben kezet csókolt a nagymamámnak, aki a felfordulás közepette sem volt rest tyúklevest és csirkepörköltet főzni nekik, mert tudta, hogy már a könyökükön jön ki a sok „disznóság”. Estére leterített, hatalmas ív zsírpapírokon hűlt a teraszon a töltelékáru, dermedtek a sonkák, szalonnák. Aztán a füstölőből hazakerült, pirosbarna, illatos falatok! Minden évben elmondták, hogy: a friss kolbászból nem eszünk, mert megüli a gyomrod – aztán minden évben megkezdtek egy szál kolbászt, addig könyörögtem, és persze, nem ülte meg a gyomrom. Lehet, a mama isteni meggybefőttje volt a titok, amit mindig elém tett ilyenkor, vagy a forró, citromos tea – vagy csodát tett az öreg kéz, ami végigsimította a fejem azzal a végtelen szeretettel, ki tudja?


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás