Erzsébet jó munkásember. Minden hétköznap reggel háromnegyed ötkor kel, megkeresi az aznapi tiszta ruháját, megmosakszik, majd öt óra után öt perccel elindul dolgozni a gyárba. A nagy, hangos gyárba. Útközben reggelit vesz, odaérve pedig kávézik, hogy feltornássza vérnyomását. Megkeresi aprócska öltözőszekrényét, az éjszakás műszak már befejezte a munkát, Erzsébet felveszi a ropogósra vasalt hófehér köpenyt és a sapkát, és társaival együtt átvonul a gépek közé. Katonás rendben, néha sötétben, néha virradatkor, de a legjobb, mikor elkapnak egy keveset a nap melengető sugaraiból.

Odabenn már várja őket a teljesíthetetlennek látszó napi norma. Nagy ricsajjal indulnak el a szörnyetegek, és végeláthatatlanul köpik magukból az ostyát, a csokoládékrémet, a csomagolóanyagot. Nincs idő gondolkodni, beszélgetni, ez itt a munka helye és ideje, dolgozni kell. Néha elromlik egy-egy békebeli darab, leállás, takarítás, délibáb csak a pihenés. Tizenöt perc a reggeli, tíz perc a tízórai, egészségügyi szünet néha. Nap végére, ami sokunknak a kezdete, már ott pihen száz és száz csillogó csomag, elkészítve a boltokba, bedobozolva. Erzsébet hazamehet. Várja otthon a család az ebéddel. És ki tudja még hány ugyanilyen nap.

Erzsébet fél. Mindenki fél, hogy eladják a fejük fölül a gyárat, vagy ami még rosszabb, bezárják. Millió érv szól amellett, miért nem csinálnák, de mindenre fel kell készülni. Nem mernek hibázni, mert a megélhetésbe kerülhet. A napi normának azért meg kell lennie…