Gasztronómiai időutazásra hívunk mindenkit!

Ízek, illatok, ételek a régmúltból

2015.06.22 14:08    |    Zsgimond Enikő  

Játékra hívom kollégáimat, kedves olvasóinkat. Emlékezzünk vissza gyerekkorunk, ifjúkorunk ízeire, melyeket vagy mi is továbbvittünk, vagy már nem leljük sehol. Bizonyára mindenkinek vannak kedvencei, melyekhez akár kedves történetek is fűződnek. Emellett persze biztos akadnak olyan ételek is, amiket valamiért nagyon nem kedveltünk. Nincs szabály, hogy főétel, netán sütemény, vagy csak egy zamatos gyümölcs ízére emlékszünk... időutazásra, nosztalgiázásra hívok mindenkit, akinek kedve van hozzá. Lehet recept, de lehet csak egy íz, egy hozzá társuló szituáció, bármi. Kezdem a sort, aztán továbbadom játékos kedvű kollégáimnak és persze kedves olvasóinktól is várjuk a leveleket, melyeket közzéteszünk.

Az ember lányának végig kell gondolnia, hogy egy ilyen fontos témában mit is ír így nyáron, meg aztán a gyerekkor is kissé régen volt... Én inkább ízekre emlékezve indítom ezt a sorozatot, mint receptek közlésével.

1. Piros-zsíros kenyér: disznótorkor, amikor az esti vacsorához a jó munka végeztével összeült a család, nálunk hagyományosan töltött káposzta és nagy tepsi sült hurka-kolbász volt. (Megjegyzem: nagyon hiányzott ez már akkor, egész nap zsíros kaja, mindenki fáradt, és a vacsorára általában este 8 körül került sor.) Azt a zsírt hívtam én piros zsírnak, ami a hurka-kolbász után maradt a tepsiben. Anyu azt beleöntötte egy porcelánedénybe, és sokáig lehetett enni friss kenyérre vagy a sparhelt lapján sütött pirítósra kenve.

2. Füstölt kolbász a családi recept szerint. A mai napig e szerint készítjük a családban a kolbászt, igaz, már régen nincs disznótor, de azért a hentestől veszünk húst, és december végén-január elején elkészítjük az éves kolbászadagot. Gyerekkoromban még nádtetős háza volt a szüleimnek, a nádtető alatt a padláson volt egy vékony lécekből készített elkülönített kuszli, ahova a füstölés után került a húsáru, sonka, szalonna, kolbász. Hogy a macska ne férjen hozzá. És a mi kezünk ügyében se legyen. Mert hát több nap, mint kolbász – mondta mindig anyu. Mi azért a bátyámmal föl-föl látogattunk a padlásra, megnézni, hogy nem esett-e bajuk a kolbászoknak... és nem tudtuk, hogy anyu honnan tudja, hogy vágtunk egy-egy szeletet a szalámiból, míg egyszer kibökte, hogy amikor ő szel belőle, a vágási felületet mindig megkarcolja a késsel. És amikor ment legközelebb, rövidebb is volt a kolbász, és a vonal sem volt rajta...

3. Héthúszas, zölddobozos különleges vagdalthús (de az régi, a ’70-es évek elejéről!). Most biztos sokan megrökönyödnek. Bizony, én azt nagyon szerettem. Hét húsz volt egy kétkilós kenyér, és annyi a vagdalthús is. Főleg tavasszal, friss kenyérrel, zöldpaprikával..., de ha nem volt kenyér, se zöldpaprika otthon, akkor is jó volt az, dobozból, bicskával... (Hű, hogy miket elárul magáról az ember ennyi év után.)

4. Kolbászos cipó. A szomszédban volt a Tarczaléknak kemencéje. Amikor kenyeret sütöttek – mi is vittünk át néha –, akkor a kimaradó kenyértésztából kis cipót formáltak, a közepébe egy darab vékonykolbász került. Megsült, megkaptuk, langyos volt, illatozott… hmmm... nagyon finom volt.

5. Jércéből rántott csirke és pörkölt. Tavasz végén, nyár elején, amikor már vágni lehetett az idei csirkékből, a rántott csirke, annak is az alsó combja, és a szárny, amit anyu úgy készített, hogy az egyikbe belefogatta a májat, a másikba a zúzát. A májas volt a kedvencem. Azért az idei csirkéből készült pörköltet sem utasítottam vissza, de a nokedlit azt nem szerettem, nem barátkoztunk össze, akármilyen apróra is készítette anyu, attól meg akartam fulladni... Tökszezonban a főzelékhez semmi más, mint csirkepörkölt dukált, de mivel nem voltam gyerekkoromban nagy barátja a zöldségeknek, mindig igyekeztem a főzeléket annyi pörkölttel befedni, hogy ne is látsszon alatta…

6. Lágy krumplipüré kemény főtt tojással. Lehet feltűnt már, hogy nincs édesség eddig a leírásban. Nem véletlen. Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban bármilyen édességet szerettem volna. A december eleji csokimikulások megérték a húsvétot, azt is beletettem az elkészített fészekbe, ha csak a bátyám addig nem ette meg őket, mert tőlem aztán évszámra ott lehettek. Három fő dolog, amin kb. 18 éves koromig elvoltam: a krumpli, a tojás és a hús. Minden formában és minden mennyiségben. Gyakorlatilag ha nagyon kisarkítom a dolgokat, én szinte semmi mást nem ettem meg felnőtt koromig, mint ezt a három dolgot (na jó, némi sajtot). Volt, hogy hetekig elvoltam rántottán, főtt tojáson, krumplin. Azt a finom, vajjal-tejjel kikevert lágy krumplipürét bizony nagyon szerettem. Gyümölcsöt alig, zöldséget nem ettem és levest is csak heti egy-kétszer és pár kanállal, de abból is gondosan kihalásztam minden, számomra nem oda való darabos dolgot: répát, zöldséget, miegymást. Eleinte nagy veszekedések voltak, egyszer apu belém erőltette a borsólevest (nem sokáig volt belül), aztán egy idő után belefáradtak, és hagyták, egyek az ebédből azt, amit szeretek.

Ha most olvassa ezt egy táplálkozási tanácsadó szakember és a szívéhez kap a hús és a tojás miatt, rögtön megnyugtatom: az évtizedekig fogyasztott (szerintem többezer) tojás ellenére a koleszterinszintem és a vérzsírszintem teljesen normális, és a háziorvosommal is években mérhető a találkozásaink gyakorisága… ki érti ezt?

7. Birsalmasajt. A nagymama kamrájában, ahol egy fa asztalon volt mindig porcelántányéron szitával letakarva a borostyánszínű, finomság, nem kemény és nem lágy, boltizselétsohanemlátott csoda, benne diógerezdekkel. Hát, az valami olyan csoda volt, aminek az ízét ma is érzem a számban, de azóta sehol, soha olyat nem találtam.

8. A cseresznye. Annyira nagyon, hogy nagyon... Nekünk nem volt, de a szomszéd Nelli (aki egy évvel volt idősebb, mint én) nagymamájának a kertjében volt egy nagy cseresznyefa. Korai cseresznye volt, és alig vártam, hogy a Nelli hívjon, hogy menjünk az Ács mama kertjébe...

… És még valami. Kint játszottunk esténként az utcán. Tollasoztunk, bújócskáztunk az utcabeliekkel, labdáztunk, vagy csak ültünk az árokparton és beszélgettünk. És ott az árokparton volt egy növény, a papsajt. Kis kerek tartókban érlelte a magját, ami – kibontva a kis zöld tokból – még nem éretten fehér volt, roppanós, íze kicsit a barackmagra emlékeztetett. Ezt szedtük és ettük, persze, ha anyu nem látta, mert ha igen, akkor volt haddelhadd! Mondta ám: „hogy a rendes étel nem kell, hanem az útszélről fölszedett gyom, amit lep...-nak a kutyák, macskák...” Lehet, volt igazság benne, de én akkor is nagyon szerettem.

Hát, ma ennyi jutott eszembe a gyerekkori ételekről, ízekről, kedvencekről. Bíztatok mindenkit, nosztalgiázzunk, idézzük fel azokat az ízeket, melyek talán nem is olyanok voltak, de ma már így emlékszünk rájuk…


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás