Gatyaruha

2009.05.13 14:16    |    Pavelkó Gizella  

Szállásbéli lány volt anyánk Pécsiszállásról, a Dzsombó családból való. Bőszoknyás, mint abban az időben mindenki. Táncolni-dalolni is szeretett, mert ugye a szállásiak ezt a vérükben hordják, éppen úgy, mint a virágrajzolást.

Apánk, a szentkirályi legény, ugyancsak barátja volt a jókedvnek, no meg a komázásnak is. Hát illett a Dzsombó családba, ahol korabeli legény is akadt.

A távolság pedig Szentkirály meg Pécsiszállás között nem volt nagy. Az akkori vizenyős-csatakos utakon lőcsös kocsival jártak vendégségbe egymáshoz a rokonok. Sándor bátyám „bolondja” volt a lovaknak, apánk is szerette a szép állatot.

Ha jól sikerült a búcsú, a lovak jobban tudták az utat a Dobolya szélén, vagy a Förtő oldalában, mint gazdáik.

Nem volt szebb a tanyasi életnél, de ha valaki beteg volt, bizony mindent meg kellett próbálni a gyógyulásért, hiszen az orvost (a híres Sthaud doktort) kátyús úton, Kiskőrösön lehetett elérni.

Így azután anyánk, aki epebeteg volt, az orvos tanácsára „kivetkőzött”, talán, ha kevesebb szoknya szorítja a derekát, gyorsabb lesz a gyógyulás. Apánk Kiskőrösön rendelt ruhát, hozzá sárga magasszárú cipőt. Nem volt az már szállási viselet. Nem is örült Sándor bátyám.

De azért, amikor elkészült az öltözet, csak bekísérte apánkat Kiskőrösre. Szépen kendőbe kötötték a ruhát, hozzá a cipőt, ne érje azt semmi a haza vezető úton.

Hosszú volt az út, hosszú volt a nap, hosszú volt a gond, hát egy kicsi vigasz csak elkél a férfiembernek. Addig-addig, míg erős nótaszóval ballagtak hazafelé a lovak Örjegen keresztül.

Sötétes is volt már, az eső is csöpörgött, rázkódott a lőcsöskocsi. Segített a nóta, de mégis bánat volt a szívekben: apánkéban a betegség, Sándor bátyánkéban a ruha miatt. Aztán az egyik nagy kátyúzökkenésnél Sándor bátyám megfogta a szépen elkészített csomagot, messzire dobta a tocsogós-vizenyős zsombékba.

– Gatyaruha ez Pista sógor, gatyaruha.

És repült a kendőbe kötött újruha, cipőstől – talán a Dobolya oldalába.

A lovak szépen hazavitték Szentkirályra, a majorba a két embert.

Reggel apánk visszaballagott, megkereste az „új ruhát”, nem lett annak semmi baja.

Ahogyan a testvér-komaságnak sem – egy életen keresztül.

Anyánk felgyógyult, idővel pedig a legtöbb bőszoknyás menyecske „kivetkőzött”, lassan elmúlik a sokszoknya.

Ahogyan elmúlik a zsombékos, csatakos–mocsaras vadvilág is Kékes-Szilid-Szentkirály-Őrjeg környékén, ami Pataj-Harta-Akasztó-Kiskőrös – no meg a szállások között tartott.

Ami barátsággal összekötött svábot, tótot, szállási potát.

Amiről a nyolcvan körüli idős tanyasiak révetegen mesélnek.

És én érzem rajtuk, hogy nem csak azért, mert akkor voltak fiatalok.


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás