Géza ebédel

2009.03.08 20:44    |    Csapai Lajos  

Az évek múlásának egy embernél többféle jele van, de engedelmükkel most csak egyet választok ki közülük: lassabban közlekedünk az autóval. Ha szerencsénk van, a lelassult reflexek ellenére is célhoz érhetünk, legfeljebb a nálunk évtizedekkel fiatalabb és a miénknél több lóerős masinával rendelkező autósok egyértelmű kézjeleit kell tolerálnunk.

A kevesebb benzinfogyasztás mellett egyéb előnyei is vannak a lassúbb tempónak. Én például szívesen nézegetem az útszéli látványosságokat, legyenek azok izzó galagonyabokrok, vagy pirosló vadszilvák, vagy az árokparton legeltető juhászok. Megszokott útvonalaimon haladva már régóta figyelem az útszéli fákon üldögélő, általam csak kampóscsőrűeknek nevezett ragadozó madarakat, melyek lassan már személyes ismerőseimmé váltak az évek során. Olyannyira, hogy még nevet is adtam nekik, mint például Gézának, aki a Pataj felé vezető út nyárfáinak egyikén alakított ki figyelőállást, s akiről mindmáig nem tudom eldönteni, miféle madár. Héja? Ölyv? Sólyom? Kánya? Vigyor fut végig az arcomon, nyilván amiatt, hogy két ismert politikus is viselt madárnevet, hirtelen az elnökünk, meg a múltból Kánya Kálmán jut az eszembe. Már-már hajlanék a székely ember meghatározására, miszerint „Hát, fiam, ez vagy valamiféle állat, vagy megy valahova.”

Géza mindig ugyanarról a fáról figyelte az alatta elterülő szántóföldeket, bízva abban, hogy kedvenc csemegéi közül a karmai közé kerül egy-egy fejlettebb pocok, egér, vagy éppen egy ügyetlen fácán. Türelme végtelen volt, hiszen szülőfalum felé haladva ott ült az ágán, s amikor néhány óra múlva visszafelé jöttem, rezzenéstelenül ült ugyanazon a helyen. Soha nem láttam eddig, hogy bármit zsákmányolt volna, s amikor az útépítés miatt kivágták az öreg nyárfákat, arra gondoltam, vajon mi lesz Géza sorsa az után, hogy elpusztultak figyelőállásai, miként tud lecsapni áldozataira, ha jó „vadász-gép” módjára nem tudja kihasználni magassági fölényét, a zuhanórepülésből adódó nagy sebességet.

Mondom, lassan autózok mostanában, s olyasmit is látok, ami mellett eddig elsiklott a tekintetem. A fáitól megfosztott út is arra ösztökél, hogy a tavasz csókjára váró földeket is szemügyre vegyem, kel-e már a búza, pedig csak az őseim voltak parasztok, nekem már elvétve jutott kapanyél. Egyszer csak valami barnás csomóra siklik a pillantásom, s ahogy kicsit megnyomom a féket, tekintetem egy nagy madárra, jó ismerősömre, Gézára fókuszál, aki éppen azzal van elfoglalva, hogy az út mellett, a szántóföld szélénél elfogyassza ebédjét, egy termetes, ám figyelmetlen fácánkakast, aki nem vette észre végzetét. Lassan a közelébe gurulok, de rám sem hederint, csőrével tépi, szabdalja a még ki sem hűlt ebédet. Percekig néztem, s arra gondoltam, milyen szerencsés madár ez a Géza, aki még akkor sem adja fel az élet szeretetét, amikor más élőlény bedobja a törülközőt és elvándorol, ha az ember beavatkozása leszűkíti életterét.

Ha a válságra gondolok, még irigylem is érte.


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás