Hallótávolságra

2018.09.23 08:47    |    brrr  

Nem túl sok helyen üldögél az ember: buszon, fodrásznál, bankban. Esetleg egy étteremben. Bambul, várakozik és közben akarva-akaratlanul meghall dolgokat. Mint például:

Érkezésemkor egyedül ülő nő volt az egyik asztalnál, jó étvágyat kívántunk egymásnak, majd – háttal neki – én is leültem. Már a kávénál tartottam, amikor hallottam, egy másik hölgy üdvözli asztalszomszédomat, majd az újonnan érkezett helyet foglal a szíves invitálásra. Egy percnyi csönd után egyszerre szólaltak meg, majd felnevettek.

– Nem voltál az osztálytalálkozón.

– Még nem volt erőm elmenni közétek.

– Hallottuk, hogy a férjed… Nem tudtuk, mi történt, csak azt, hogy meghalt.

– Rák. Manapság minden második „mi történtre” ez a válasz. Akár szokványosnak is mondható.

Pincér érkezett, elhangzott a rendelés, és megint csönd lett. Mögöttem ültek, nem láthattam őket, de hallgatózás nélkül is elért hozzám minden szavuk.

– Nem faggatlak. De, ha tudsz már beszélni róla…

– Mondom, szokványos történet. Intő jelek, orvoshoz nem fordulás, csak növekvő aggodalom. Amikor végre elment az orvoshoz, már késő volt, a prosztatából induló rák már csont-áttéteket képezett a testében. Először nem akartam bevallani neki a diagnózist, de amikor láttam, még mindig nem veszi komolyan, nem akar kezelést, el kellett mondanom, mi a helyzet.

– Összeomlott?

– Azt hiszem, végzetes csapás érte akkor. Ő mindig erős volt, vagy annak akart látszani, ha bármi baj volt. Most pedig ott tornyosult előtte egy gyógyíthatatlan betegség, és vele a kiszolgáltatottság réme. Mert azt sosem bírta elviselni.

– El sem tudom képzelni, mivel lehet tartani a lelket egy ilyen betegben.

– Addig én sem tudtam. Nem néztem messzire, csak mindig a következő lépésig. Műteni nem lehetett. Sugár, majd kemo. Rosszullét, fájdalmak, és rövidesen a felismerés, hogy késő. Hogy nincs visszaút. De erről nem beszéltünk. Mentünk, amerre mondták, zsibbadtan, rettegve.

Üvegbe csorduló ital hangja, majd az asztalhoz koccan a pohár. Bénultan ültem, most hogyan álljak fel, és menjek el? Hasonló esetek kavarogtak bennem, gyógyulások és veszteségek, keserves élettörténetek, diadalmas újjászületések. Kiszáradt torokkal vártam, hogy a hölgyek újra megszólaljanak.

– Szörnyű lehetett. Hogy bírtad, segített valaki?

– Falun lakom. Közhírré nem tettem, a munkahelyemen egy ember tudta. A gyerekeim, unokáim nem itt élnek, ők csak az igazság egy részét. Nem tudom, jól tettem-e, hogy hagytam, reménykedjenek. Talán én is így próbáltam hinni a csodában. Lehet, hiba volt, mert rettenetesen kikészültek, amikor az apjuk, nagyapjuk meghalt.

– Otthon volt akkor?

– Ne is mondd, az egész történetünknek a befejezése a legszörnyűbb. Hogy meghalt, azt több hónapos kínkeserves munkával feldolgoztam. De a hogyant, azt máig sem tudom elfelejteni, megbocsátani.

– Megrémítesz. Mi lehetett annál borzasztóbb, hogy elvesztetted őt?

– Végül kórházba került. Tudtam, itt az elkerülhetetlen vég. Megmondta az orvos is. A fején már látható dudorként tört elő egy újabb daganat, mozdulni sem bírt, lefogyott, legyengült. Aztán, egy nap, amikor mentem hozzá munka után, nem volt az ágyában. Biztos voltam benne, hogy… De nem. Elküldték CT vizsgálatra Bajára, mert ugye, az itt nem volt akkor. Pokoli hőség volt aznap, dühös voltam és megszakadt a szívem érte. Hogy minek… Most már minek, hiszen tudjuk. Én is, az orvosok is, hogy vége. Órákig vártam. A betegszállítót elirányították valami újabb helyszínre. Ott ültem a folyosón, és majd beleőrültem az aggodalomba. Egyszer jött a doktornő, elhárított: még nem értek vissza. Bement a kórterembe, ügyködött, pakolt, fotózott, nem értettem semmit. Az ablakhoz álltam, és amikor megjött a betegszállító, reszketve vártam, hogy felhozzák szegényt. De már nem hozták. Meghalt az autóban, miközben össze-vissza cipelték, mint egy eltévedt csomagot. A doktornő, amint utóbb rájöttem, leltározta a holmiját, mert ő már tudta.

Mögöttem torokszorítóvá vált a csönd. Azután az özvegy erőt vett magán.

– Senki nem mondott semmit. Nem kaptam zárójelentést, nem tudom, mi ölte meg azon a rettenetes napon. Csak sejtem. És még most is ökölbe szorul a kezem, ha eszembe jut, mit tettek vele éppen azok, akiknek segíteniük kellett volna. Csak annyit kellett volna, hogy emberhez méltó módon halhasson meg.

Nem bírtam tovább. Felálltam, elindultam. Ránéztem a hölgyekre. Nem kellett keresnem, melyikük mesélte el a tragédiájukat: sápadtan ült, összeszorított szájjal, a keze görcsösen ökölbe szorítva remegett az asztalon. A másik nő rátette a kezét, szemük összekapcsolódott.



Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás