Elképzelt tudósítás egy meg nem történt eseményről

2018.03.07 14:08    |    Gábor Erika  

Január 27-én világszerte megemlékeztek a második világháború pokláról: a holokausztról. Képzeletben elmentem egy itthoni megemlékezésre, amit senki sem rendezett meg. Számosan nem voltak jelen, és senki nem tette le sehová az emlékezés virágait vagy mécseseit.

Járt így más is: amikor sebtében átnéztem január 27-e délutánján a híreket, amelyek között az eseményekre vonatkozóan mindössze egy budapesti Horthy Miklós megemlékezést és szentmisét találtam – ami, hála Erdő Péter bíborosnak elmaradt –, rájöttem, több tudósító nem talált anyagot megírandó cikkéhez…

73 évvel ezelőtt a fent idézett napon szabadult fel az auschwitzi koncentrációs tábor, ahol 1.100.000 zsidó halt gyötrelmes halált, közöttük százezer magyar. Az ENSZ döntése alapján 2005 óta ez a nap a holokauszt világnapja, amikor megidézik a történelmi eseményeket, az előzményekkel, történésekkel és következményekkel együtt. Rengetegen hajtanak fejet, és rengetegen mondják nyíltan vagy magukban, hogy ez meg sem történt, vagy, ami még rosszabb, hogy úgy kell nekik. Mármint a zsidóknak.

 

holokauszt_450
 

 

Ma, amikor vígan tenyészik a gyűlölet, amikor megint folyik a bűnbakképzés alattomos, undorító művelete – keresni egy közösséget, népet, vagy akár csak egyetlen embert, aki felelős minden bajunkért –, létfontosságú a jövőnk érdekében, hogy ne dugjuk homokba a fejünket, és nézzünk szembe a hetvenvalahány évvel ezelőtti múlttal. Azzal, hogy milyen könnyen vált ellenséggé a tegnapi barát, hogy a rideg számok és felsőbb utasítások mögé bújva hogyan vált elfogadhatóvá, sőt, kívánatossá, hogy „megszabadítsuk” környezetünket, hazánkat több százezer honfitársunktól. A döbbenetes folyamatra, ami a fejekben végbe ment egyik napról a másikra, mert elhitték, amit a náci propaganda rájuk ömlesztett. Elhitték önzésből, félelemből, gyávaságból, vagy mert hasznuk származott belőle.

A meg nem tartott megemlékezésen úgy éreztem, hallom a katonacsizmák dübörgését, látom a lehajtott fejjel halálba menők tömegeit, a házak megsüketült, megvakult ablakait, s mögöttük a rettegés, vagy a káröröm sziszegését.

Ezen a napon mégis találtam megemlékezést: ismerősöm tett közzé a közösségi oldalon egy felvételt, amelyen Konrád György: Kutató kézben hamu és csontdarabkák című írását Alföldi Róbert olvasta fel. Döbbenetes leírása a személyesen átélt háborúnak, népirtásnak, az azt követő rendszer hazugságának, kegyetlenségének, és megfogalmazása a felelősségnek, ami alól senki sem mentheti fel magát.

Mert a náci Németországban elhatározott rémtetthez: kiirtani a zsidókat az időstől a bölcsőben fekvő csecsemőig, szorgalmasan asszisztált a művelt Európa, a kontinens nagyhatalmai, és e népirtásban lelkesen élen jártak a magyarok.

Szeretném, ha senki sem mondaná, mit beszélek én, aki nem éltem akkor, milyen alapon mondok ítéletet? Hiszen még sosem volt okom igazán félni.

De most van! Féltem a mát, a holnapot, az itt élőket, magunkat és másokat.

Konrád György így zárta említett művét, amit jó volna mindenkinek elolvasni: „A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.”

Ez a választás hordozza az igazi tétet. Ha ezt az utat bejárjuk, világosabban ítélhetünk máról, holnapról, társadalomról és benne az egyénről. Akik mi vagyunk. Most, itt, felkorbácsolt indulatoktól, fel nem dolgozott, súlyos örökségtől szenvedve. Akik meg akarjuk úszni a szembenézést. Ám azt nem lehet örökké halogatni, mert az elkent felelősségvállalás talaján újra felüti fejét mindaz, ami a múlt század közepén a holokauszthoz vezetett.




Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás