Idegenek

2010.08.24 13:48    |    Kalapos Csilla  

Vannak emberek, akik néha társas magányra vágynak, vagyis olyan helyre, ahol nem zavarja őket senki, s mindeközben a világ elevenen él körülöttük. Mindenkinek szüksége lehet arra, hogy egy kicsit hátra hagyja a megszokásokat. Ez nem melankóliáról vagy bánatról szól, sőt! Ilyenkor vehetjük észre leginkább az apróságokat. Emellett másokra is figyelhetünk, megpróbálhatjuk kitalálni, vajon mire gondolnak? Milyen lehet az élete ennek az embernek? Az az öregúr hogyan nézhetett ki fiatalon? Mi mindent élhetett át? Bizonyára sok érdekes élettörténetet hallanánk. S ha egy kisgyerek játszadozik előttünk, az ő fantáziájában vajon milyen új világ születik éppen? Vagy azon gondolkodhatunk, milyen keresztnév illene rá leginkább? Nagyon érdekes játék.

Sokan érezhették már egy idegennel szemben azt a lehetetlen késztetést, hogy kérdezzenek tőle bizalmas dolgokat. Szeretnék őt megismerni egy pillanatra, majd újra idegenként elválni tőle. De ez illedelmes távolságtartás legtöbbször erősebbnek bizonyul a kíváncsiságnál.

Többek közt egy tér is lehet hasonló a hely. Néhány napja szokásommá vált, hogy hajnali órákban kiüljek a templomtérre. Ezen reggelek mindegyikén találkoztam egy idős párral, akik mindig a szomszédos padra telepedtek le. Kinézetre úgy 80 év körülieknek tűntek. Az első dolog, ami megragadta a figyelmemet az volt, hogy minden alkalommal kézen fogva érkeztek meg, s kezüket még a padon ülve is úgy összekulcsolva tartották. Ezekben az órákban nem volt senki a közelben, természetesnek vettük, hogy mindig köszönjünk egymásnak. Ennél többet nem szóltunk egymáshoz. Valószínűleg ugyanaz a látvány vonzotta oda őket is, mint engem. Egyikünk sem a Napot nézte, amint felkel, amikor szabad szemmel is lehet nézni. Nem. Mi a felhőket néztük. Ilyenkor a felkelő Nap a felhők hasát világítja meg, amelyek így az aranytól a liláig, gyönyörű színekben pompáznak. Akkor és ott, giccsesnek egyáltalán nem volt mondható.

Miközben gondolataikba mélyedve nézték a színeket, halkan beszélgettek. Az első reggelen a férfi ezt mondta kicsit hangosabban: „Az első süteményed illata…”. Boldog nevetéssel mondta, közelebb húzva magához a feleségét. Nem egészen értettem, mire gondolt. A második reggelen a fények még szebbek voltak, mint előzőn nap. A közelben lehetett egy lonc, mert az illata áthatóan körüllengett minket. A tea illatára emlékeztet. Most az asszony szólalt meg: „A szüleimnél az a kis liget, a kert végében.” Halkan kuncogott. Harmadszorra már jobban figyeltem. Újra a férfi beszélt, ezúttal kissé könnyes volt a szeme, de mosolygott: „Mint húsz éves korunkban a hajad… reggeli fényben”.

Nem voltak szomorúak, nagyon is boldognak látszottak. Nem tudtam elszakadni ezektől a félszavaktól. Egyik napon, mikor rám néztek, úgy éreztem, mintha azt mondanák: „Kérdezd csak bátran!”. Már derűs nappali fény volt. Felálltam, ők pedig arrébb húzódtak a padon, helyet adva még egy ember számára. Leültem melléjük. Hogy zavaromon enyhítsenek kérdés nélkül mesélni kezdtek. Már hatvan éve minden hajnalban nézik együtt a felhők színeit. S most öregkorukban minden reggel felidéznek egy emléket, amit a színek, az illatok juttattak eszükbe. Az asszonynak fiatal korában aranyszőke volt a haja. Férje csodálattal nézte reggelente, ahogy fésülködik. Persze úgy tett, mintha még aludna, és ilyenkor a felesége gyakran ébresztette frissen illatozó reggelivel. A liget lonccal volt befuttatva, s itt hangzott el az első szerelmi vallomás is.

Ahogy hazafelé tartottam, ezen a ritka élményen felbátorodtam, s az emberek tekintetét keresve próbáltam újabb ajtókat felnyitni. De a szomorú tapasztalat az volt, hogy az emberek rendre lesütötték a szemüket, vagy hirtelen elfordultak, mintha erőszakosan tolakodnék.


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás