Isten áldja meg, fiatalúr!

2015.06.03 16:29    |    Maros Pál  

Amikor egy apa úgy érzi, nő fel a fia, tudtára akarja adni valahogy. Elszívják együtt az első cigit, megisszák az első pohár bort, megveszi neki az első csomag óvszert… Mivel tízévesen – és több mint tíz évvel ezelőtt – ezek szóba se jöhetnek, hát kiváltják az útlevelet, majd kettesben, mert ez „férfidolog”, bepakolnak a csomagtartóba két hétre való mindent, meg egy – anyáddal is ezzel túráztunk – sátrat, ami nem pusztán egy egyszerű, eléggé megviselt sátor, hanem egyben egy konfliktusmegoldó eszköz is. Apúúú, nemááá! Ezzel? Ez olyan égő. Csak végszükség esetére, jön a nyugtatgatás.

Előtte közös tervezés, térkép, azaz, majd lesz valahogy. Ahol utolér az este és van szálláshely, akkor ott, ha nem, akkor valahol egy kempingben.

Apu, álljunk meg itt a patak mellett, olyan szép nagy kövek vannak. Az út mellett a sekély, alig féllábszárig érő és csupán néhány lépés széles gyors folyású víznek egy gyerek nem tud ellenállni. Egyik kőről a másikra ügyesen egyensúlyozva már vagy háromszor kelt át a „folyón”, meg vissza. Bele ne ess, mert elázik a cipőd. Kár volt mondani, mert nem csak a cipő ázott el egy imbolygó kőre lépéskor, a nadrág is. Majd megszárad, igaz apu. Persze.

Átöltözés után tovább és mintha így lett volna tervezve, egy táblán sátor és nyíl mutat fel a hegyre. Menjünk? Aha. A hegytetőn, minden sátorhelyhez járt tábortűzhöz való hasogatott fa. Hozzunk mi is? Röviddel a tűzgyújtás után már olyan szagunk volt, mint a füstölőbe akasztott kolbászoknak. Apu, segítek száradni a cipőnek, és már a tűz fölött lógott a fűzővel egy botra kötve. A lángoknak is tetszhetett a dolog, mert egy pillanat alatt elkapták a fűzőt, mi meg eléggé megkésve a cipőt, amikor az már szép egyenletes lánggal égett. Egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés. Jó, hogy nincs itt anyu! Jó bizony, mert akkor most egyikünk se nevetne.

Egy falun átvezető út szélén teljesen „véletlenül” egy emlékmű közelében álltunk meg. Láttad te is, mekkora? Nekem az útra kell figyelni, de ha azt mondod nagy, nézzük meg.

Az emlékmű talapzata tele volt kisebb, nagyobb koszorúkkal, virágcsokrokkal és a szalagokon, hogy kik helyezték el. Vegyünk mi is egyet és a mi nevünk is rajta lesz, jött a gyerekbölcsesség. Az emlékmű mögött egy öreg bácsi kaszált. Mi lenne, ha inkább a bácsinak adnád a koszorú árát, amiért ilyen szépen rendben tartja ezt a helyet? Gondolod, elfogadná, jött kis töprengés után a kétkedés. Eredj, add oda neki és meglátod. És mit mondjak? Hát, az igazat, látod milyen öreg, úgyis észrevenné, ha be akarod csapni.

Az öreg székely, amikor a gyerek nyújtotta felé a kezét, megemelte a kalapját. Kicsit beszélgettek, majd rohan vissza, lihegve kiabálja, apu, azt mondta a bácsi, az Isten áldja meg fiatalúr, meg hogy ez valami veszedelem emlékmű. Madéfalvi veszedelem? Igen. Honnan tudod, nem is hallottad?

A véletlen, az úton lévők jóbarátja. Amikor beértünk egy néptáncától ismert falucskába, éppen néptánctábor volt. Itt megtudtuk, hogy a széki tánc a „legismerkedő-sebb” lány-legény néptánc.

Az utolsó napon jött a kérdés. Anyu ebben a városban született? Igen. Ez mellől a magányos templomtorony mellől akkor bontották le a templomot, amikor olyan idős lehetett, mint te most. És hogy találkoztatok? Az úgy volt, anyád derékig érő haja összezavarta a látásomat, de majd megtudod te is tíz év múlva, vagy hamarabb. A tánccsoportban van egy lány, aki az enyémet is összezavarja néha. Neked is a haja? Apu, tudod, mint mond mama mindig. Ha sokat kérdezősködsz, hamar megöregszel.

Na, gyere fiatalúr, vigyünk öreganyád sírjára virágot, aztán tűzés haza. Az jó lesz. Mit gondolsz, kapunk a csobán bácsitól visszafele is kecskesajtot? Az olyan finom volt.


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás