Sötét szemüvegén megtorpan a fény,

szertefutva vízcseppben keresi magát.

Konok léptei - egy meg egy, egy meg egy -

halk szívveréssé szűrik

az utcai kakofóniát.

Ha keze a billentyűk fölé lebben,

megfeszülnek a zongora érc-idegei,

tetejére ülnek a kíváncsi hangok,

és várják,

hogy dallammá szőjék őket ujjai.

Mint szikraeső, robban szét a zene,

s a hangok kavarta forró szél

sodorja testét, ha játszik.

Hunyt szemmel űzöm el a fényt:

játssz még, tanár úr!

S a világ így teljessé válik.

Számban ízzé nemesül a dallam,

édes és friss, mint az első

szem eper,

orromban illattá érik a muzsika:

virág, tavasz, eső

és a tenger.

Fülemben harmóniává szelídül

a bolond világ,

mely darabokra tépi

a lelkem.

Játssz még, tanár úr!

és szüljön békét a zene

neked is szívedben.

(Tóth Józsefnek)