Gyerekosztály

2015.03.06 09:58    |    Maros Pál  

A meggy éppen érni kezdett. Onnan tudom, mert amíg a szülők a rokonsággal a babot szedték, mi gyerekek meggyeztünk a föld végében. Kis meggyfák voltak, gyerekként csak egy ugrás volt és már fent is voltam a fán. Ott szebbek vannak – mutogattak a földről a „gyávábbak”. Egyszer csak reccs, tört az ág, meg a kéz. Több helyen. Fájni nem fájt abban a pillanatban, csak olyan furán állt a karom, meg nem éreztem. Persze mindjárt vége lett a babszedésnek. Befektettek a kocsiba – nem, nem autóba – szekérbe. A lovaknak hozott szénát szétterítették, belefektettek és indulás. Nem tudom mennyit mentünk, de elkezdett fájni. Irgalmatlanul, persze irgalmatlanul üvöltöttem is, mert minden egyes rázkódáskor azt hittem, belehalok. A legnagyobb gyereket előre küldték biciklivel, hogy szóljon az orvosnak. Valamikor csak beértünk a faluba, mert ott már a doktor bácsi csitítgatott, amíg jött a mentő. Utána csak arra emlékszem, hogy fekszem egy ágyon és nem én sírok, hanem anyám. Persze szidott is, de az már nem használt. Kedvenc szavajárása volt: agyoncsaplak, ha még egyszer ilyet csinálsz. Hát persze, hogy elmondta, agyoncsaplak, ha még egyszer felmászol egy meggyfára. Ne szidja már azt a gyereket, ami megtörtént, megtörtént – mondta egy fehér köpenyes bácsi, aki aztán a több mint két hónap alatt minden nap eljött megnézni. Egy napon azt kérdezték, mit szeretnék enni, mert nagy nap lesz az a holnapi. Lecsót oldalassal, mondtam. A második tányér után azt kérdezték, kérek-e még. Aztán leült a fehér köpenyes bácsi az ágyamra és elkezdett mesélni. Valami olyat mondott, hogy ez neki is olyan új lesz, mint nekem a kéztörés, de egyszer mindenen át kell esni. Mondta, hoztak nekem egy ágyat, és az az ágy meg fogja gyógyítani a kezemet és jövő nyáron már mászhatok megint fára, csak ne lépjek korhadt ágra, mert akkor megint így járok. Gyerekésszel, törött kézzel persze azt mondtam, jó, mehetünk az ágyba. Nem úgy van az, és megint számolnom kellett. Mikor felébredtem, ott volt az ígért gyógyító ágy. Nem csak alul volt vasból, felül is. Én meg ki voltam kötve. A karom a fejem fölött volt kikötve és az ágy végén drótokon súlyok lógtak. A fehér köpenyes bácsi megint leült az ágyamra és azt mondta, na kis tökös, sikerült, most már megmarad a karod. Több mint egy hónapig lógtam ott kikötve. Miután először felkelhettem, nővérke nénik fogtak két oldalról. És elkezdtem megint bőgni, hogy most meg a lábam is eltört, mert nem tudtam megállni rajta. Még lépni se. Jó sokáig tartott, amíg ismét megtanultam járni. Olyan sokáig tartott a gyógyulásom, hogy az iskolában azt mondták, ha egy héttel később jövök, osztályt kellett volna ismételnem. Mielőtt hazaengedtek, azt kérdezte a fehér köpenyes bácsi, mit kérek utoljára. Volt egy nagyon kedves nővérke, sose szidott, mindig mondott valami szépet, meg mesélt is. Azt mondtam a fehér köpenyes bácsinak, szeretném, ha a nővérke még egyszer eljönne és mondana nekem valamit. A nevére már nem emlékszem, de ő volt életemben az első nő, akinek a nyakába borultam, amikor elbúcsúztunk.

Eddig az én történetem. A karom megmaradt. Évekkel később tudtam meg, olyan többszörös törésem volt, hogy majdnem félkarú lettem, de a fehér köpenyes bácsi azt mondta, csak egy remény van. Az ágy. És hozatott egyet. Nekem. Azaz a karomnak. A könyökömbe fúrt lyuk helyét a mai napig érzem, de soha semmilyen fájdalmam azóta nem volt.

Szóval, akkor az úgy volt, hogy a fehér köpenyes bácsi azt mondta, kell ennek a kis tökösnek egy olyan ágy, amilyen a Kalocsai Kórházban addig nem volt. És hoztak egyet. Nem azt mondták, hogy a kis tökös minek mászott fára, hanem ha már megvan a baj, akkor orvosolni kell. Hogy volt-e akkor gyerekosztály, nem tudom, mert a szobában rajtam kívül csak néha feküdt egy-egy gyerek, a többiek felnőttek voltak. Volt egy öreg bácsi, aki szintén eltörte a karját, mert elaludt a sámlin és leesett róla. Ezen mind a ketten jókat nevettünk.

Nem azért mondtam el a történetemet, mert akkor minden jobb volt. Nem volt jobb, de az döntötte el, hogy mi kell a kórháznak, aki ott gyógyított. Esetemben a mindig fehér köpenyes bácsi.

Tessék a hölgyeknek, uraknak megérteni, hogy nem úgy kell „rentábilissá” tenni az egészségügyet, hogy megfosszuk a gyógyítás feltételeitől! Ha ezt nem tudják megteremteni, akkor nem értenek hozzá. El lehet menni, mondta egy korábbi mindent rentábilissá tevő. Nem olyan régen azt mondták, azért kell összevonni, mert attól hatékonyabb lesz az ellátás. Rossz hírem van. Az ellátás attól nem lesz hatékonyabb, hogy a gyógyító-helytől megvonnak (pénz)eszközöket, hanem attól, ha olyan feltételeket teremtenek, hogy márpedig legyen kedve egy kisvárosba letelepedni olyan gyerekorvosoknak, akik üzemeltethetik a gyerekosztályt. És ha holnap más területen lép fel orvoshiány, akkor megint rentábilissá tesznek egy másik osztályt, meg megint egy másikat, aztán kiírják a kapura game over?

Ezzel az írással szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy visszanyerje önálló rangját a karomat megmentő Kalocsai Kórház.

 

 


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás