Késői gyertyagyújtás

2018.02.07 15:34    |    Balogh Csaba Zoltán  

Az út így késő délután már kissé síkos volt. A friss hó mindent befedett, de úgy tűnt, nem vészes. A táj egyre fehéredett, igazi havas karácsonynak néztek elébe. Pest felől délre hajtva a hótakaró ugyan egyre növekedett, de úgy számított, hogy egy óra múlva leteheti a kocsit, aztán ha nem is korán, de végre gyertyagyújtásra hazaér. Az ősszel esküdtek, ez lesz az első közös karácsonyuk. Felesége, mint egy gyerek, hetek óta lázban él. Amúgy Ádám-Éva napja még munkanap, be is osztották rendesen. Hajnalban tejet szállított Pestre. Oda három óra, vissza lehet még több is. Közben várakozás a rakodókra, meg a papírokra, még jó, hogy az ünnep miatt visszáru nincs, csak a tegnapi üres kannákat kellett felvennie. Akadt egy kicsi ideje kihajtani a vásárcsarnokba, akármennyire pénztelenek is, csak kéne vinni valamit a feleségének.

A nehézkes Csepel meg-megcsúszott korábban is, de most váratlanul meglódult. Az üres tejeskannák csörömpöléssel felborultak. Még jó, hogy nem gurultak szanaszét az úton. A kocsi orrával az árokban, csak három kereke érte a talajt, a negyedik a levegőben pörgött. A teherautó szabályosan fennakadt az árokparton. Kiszállt, látta mi a helyzet. Sehol egy lélek. A legközelebbi falu pislákoló fényei vagy másfél, két kilométer távolságban. Elindult.


Ezalatt a városban a felesége már mindent előkészített, már amihez hozzájutott, mert ezerkilencszázötvenhárom karácsonya csak kicsit volt könnyebb, mint a korábbiak. Már könnyebb volt ehhez-ahhoz hozzájutni, de azért művészet volt igazi ünnepi asztalt varázsolni. A szomszéd bácsi adott egy közepes nagyságú pontyot, a Dunán fogta titokban, meg is tisztította. A soktojásos piskóta helyett valami olcsó mézes süteményt tudott kavarni, kis dióval, nyáron eltett lekvárral, finom lesz. Kálmán, így hívják az urát, nem túl édesszájú, neki viszont hiányzik a vaníliás süteményillat az ünnepi készülődésből. Nemhiába cukrászfamília sarja. Rápillantott az órára, már elmúlt négy, lassan alkonyodik. A felhők és a hóesés miatt korábban esteledik. Fehér karácsony készül. Vajon Kálmán most hol lehet, nem szokott sokat késni.

A fácska – ugyan csak két ágból eszkábálta sztaniolpapírral, kevés házi szaloncukorral – már csinosan, feldíszítve áll az ablak előtt. Hajtogatott rá madarakat, kis fényesített almák is jutottak rá. Kicsit szegényes, de a háború alatt ilyen sem volt. Lassan megfő a hal is. A körülményekhez képest egész gazdag ez az ünnep, és hátravan még a meglepetés! Az igazi öröm. Már alig várja, hogy elmondhassa. Jöhetne Kálmán. Most vetődött fel benne először, vajon nem érte-e valami baj útközben. Itt már egy ideje havazik, ki tudja, Pest felé milyen az út?


A férfi csaknem bokáig érő sofőrbundájában a falu szélső háza felé lépdelt. A kutyák, két csaholó korcs, előreszaladtak, kérlelhetetlenül ugattak. Egy öregember lépett ki a gangra, egy izgalomtól gombócos mély asszonyi hang utána szólt:

– Ki lehet az Szenteste? Uram atyám, csak nem valami… – befejezni nem tudta.

– Hallgass! – vakkantott kurtán a férfi. Semmi szükség, hogy a sötétben falhoz állítsák az asszony szája miatt, mint a háború végén az oroszok. Az öreg gyufát gyújtott, belevilágított a jövevény arcába. Látta, nem veszélyes, behívta hát. A sofőr restelkedve beljebb került, illendően köszönt.

– Elakadtam a hóban, tudnának segíteni?

Az öregasszony belebámult a gyertyafénybe, és még buzgóbban morzsolgatta a rózsafüzérét, idegesen rugdalta a Szentestére behozott tiszta szalmát, közben azon tűnődött, csak nem szállást kérne az idegen?

– Esetleg segíthetnék – válaszolt talányosan az öreg.

– Sietnék haza, a feleségem már vár. Pest felől jövök. Ma én voltam a tejes – magyarázkodott akadozva az idegen.

– Vigyem be a városba? – vonta fel szemöldökét az öreg.

– Nem, dehogy, azt nem kívánhatom. De láttam azt a körmös traktort a fészer alatt. Tán lódíthatna a Csepelen valamit. Ha ki tudna húzni az árokból, csak hazajutnék gyertyagyújtásra.

Az öregasszony megint felkapta a fejét. – Indítsa be a masinát? Szenteste? Őrült ez! – Kérdőn nézett az urára, de az kikerülte a tekintetét. Csak azt kérdezte, merrefelé akadt el?

– Az elágazásnál csúsztam az árokba. Nincs nagy baj, csak egyedül képtelen vagyok mozdítani a Csepelen. Iszonyú nagy dög az.

– Az vagy két kilométer! – csattant föl váratlanul az asszony. Az öregember szigorúan ránézett.

– Nem kérdezte azt senki! Szenteste van mindenkinek!

– Csak nem indítja be kend a masinát? – tüzelt az öregasszony.

– Hallgass, mondtam már! Na, jöjjön! – fordult az idegenhez.

– De segítenie kell. Gondolom nálam jobban ért hozzá. Te meg nyisd ki a kaput! – mordult a feleségére, aki sértődötten kapta magára a nagykendőt, és sóhajtozva elindult kifelé. Az egész falura csönd szállt, a kutyák ezt megtörve újra csaholni kezdtek. A körmös először nehézkesen berregett, majd zakatolva elindult. A két férfi lépésben kihajtott az udvarból az elágazás irányába, és lassan eltűntek a sötétben. A hó hullott, az öregasszony a gangról ingerülten nézett utánuk. Újra csak megállapította, milyen jó szíve van az urának. Hiszen ha rajta múlik, újév reggeléig is árokban lehet az a Csepel. Mi közük hozzá? Az ura viszont más volt…


A fiatalasszony a sparheltben megigazította a tüzet. Elővette a nászajándékul kapott étkészletet. Gondosan eltörölgette a tányérokat, poharakat, papírszalvétát hajtogatott. Közben megállapította, hogy elég silány minőségű, de hát most ez van. A Szovjet Filmszemlét reklámozzák rajta, rémes. Két üveg bort kapott a nagybátyjától, az egyiket beletette egy hóval megtöltött fazékba egy üveg szódavízzel, hadd hűljenek. Az alkalmi hűtőt a gangfalra állította, a másik üveget majd szilveszter este veszi elő. A faliórára pillantott. Már öt óra is elmúlt. Odakinn besötétedett. Az utcai lámpák fényében az egyre erősödő hóesést látta. Jöhetne már Kálmán. Ha tejet szállít, mindig későn érkezik – nyugtatta magát. Csak sóhajtozott, céltalanul jött-ment a parányi szoba-konyhás lakásban, amit most túl tágasnak érzett. Bekapcsolta a rádiót, komolyzene volt benne, semmi karácsonyi, csak a szokásos zenekari muzsika, ami most idegesítette. Hamar ki is kapcsolta a készüléket, de a csend is nyomasztotta. Az idő nagyon lassan múlott. Szinte ötpercenként lesett ki az ablakon, de mindig ugyanazt látta. Hóesés, mozdulatlanság. Megszólalt a nagytemplom harangja. Már hét óra. Egyre nyugtalanabb lett.


Mikor a traktorral a teherautóhoz értek, a sofőr az ülés alól elővette a zseblámpát. Együttes erővel összekötötték a traktort és a Csepelt. Az öreg sebességbe tette a masinát, az kicsit megrándult, de a kerekeket a körmök megakasztották. A vontatókötél megfeszült, a Csepel először megbillent, majd az út közepére huppant. A manőver sikerült. Az öreg elégedetten nyugtázta, és komótosan feltekerte a vontatókötelet. A fiatal sofőr köszönte a segítséget, de zavarban volt. Pénze semmi, aligha tud kézzelfogható módon hálás lenni az öregnek. Pesten vett két füzér cukrozott fügét, négy narancsot, meg néhány citromot. A vásárcsarnokban egy fiatal áruslány rábeszélte egy fél kilónyi nyers gesztenyére is. Ennyit szánt az ünnepi asztalra. Amint hálálkodott az öregembernek, felé nyújtotta a hálót, hogy vegyen belőle, fogadjon el valamit a segítség fejében!

– Hagyd el fiam, van nekünk mindenünk, szerényen. Alma, méz, dió. Aszalt szilvához meg sütőtökhöz vagyunk szokva, nem ilyen városi nyalánksághoz.

– Fogadjon hát el mégis valamit, pénzem sajnos nincs – unszolta az öreget.

– Jól van, egy narancsot. Ahhoz nemigen jutottunk mostanában, de ezt is csak az asszonynak. Hallhattad, miféle. Hadd legyen karácsonya! – hunyorított ravaszul. – Hanem nekem az a lámpa jól jöhetne, ha késő éjjel ellik egy birka, vagy tudom is én.

Kálmán örömmel átnyújtotta.

– Kellemes Karácsonyt! És köszönöm a segítségét.

– Neked is fiam. Oszt vigyázz, mert nincs messze ide a város, de már alig jár valaki az úton. Nem sok segítségre számíthatsz, ha megint kellene. Szenteste van. Mindenki behúzódott.


Kilenc óra is elmúlt, mire a garázsban letette a kocsit, és leadta a menetlevelet is. Köszöntötte a portást, és fürge léptekkel elindult haza. Otthon felesége a legkisebb zajra is megrezzent. Ahogy telt az idő, egyre több rémségről fantáziált. Ha nem Szenteste van, és nem restellte volna, bizony elszaladt volna a közeli kórház portájára, hogy felhívja a központi garázst, tudnak-e valamit a férjéről. De amint a fiatal férfi dobogását meghallotta, ahogy veri le a bakancsáról a havat, megkönnyebbülve és örömmel futott ki a gangra. Tudta, ez csak ő lehet, Kálmán. Ott egyetlen szó nélkül a nyakába borult és az izgalomtól könnyezett.

Később odaálltak a karácsonyfa elé, meggyújtották a gyertyákat. Az asszony már megnyugodva mondta tálalás közben:

– Nagyon féltem, hogy valami baj ért. Itt már egész délután havazott. Féltem, hogy ez a gyertyagyújtás örökre elmarad, pedig van még meglepetés!

– Nem kell félni, látod, ha későn is, mindig megjövök. Rossz pénz nem vész el – tréfálkozott a férfi –, és valaki mindig segít. Az emberek jók.

– Akárki is, jó, ha segít – simult hozzá a felesége. – Jövő ilyenkor már hárman leszünk.

A férfi egy kicsit elgondolkodott, időbe telt, mire felfogta a szavak értelmét.

– Ez hát a meglepetés? Istenem! – csókolta meg szenvedélyesen a feleségét.

2017. december 13.



Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás