„Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” (II Mózes 20,16) Ezzel az igével Isten a nyelvünktől védi embertársainkat.

Az emberi szónak hatalma van. A beszédnek ereje van, lehet vele megerősíteni vagy elcsüggeszteni a másikat, lelkesíteni vagy megbénítani, gyógyítani vagy sebezni. Sőt, a szó legrosszabb értelmében lehet vele ölni, de eleveníteni is. Óriási felelősség beszélni! E parancsolat megszegésének egyik leggyakoribb formája, amikor észre sem vesszük, mit teszünk. Amikor nem akarunk semmi rosszat, mégis azáltal, hogy fecsegünk, locsogunk összevissza, felelőtlenül, meggondolatlanul, óhatatlanul is ártunk egymásnak. A pletykára éhes szájak azt lesik, amit tovább lehet mondani. Vannak emberek, akiknek annyira szokásukká vált, hogy kicsit megtoldják a történteket, és egyszerűen képtelenek úgy elmondani bármit is, ahogyan az valójában lezajlott. Mindennél sokkal szörnyűbb az, amikor valaki tisztában van a szó hatalmával, és tudatosan használja fel azt a másik ember ellen fegyverként. Egy kicsit megdobálom őt sárral, és akkor szennyesebbnek tűnik, mint amilyen én magam vagyok. Mennyi ígéret hallatszik el a választások előtt, és nagyon sokszor az ígértek ígéretek maradnak, rosszabb esetben az ígéret helyett más történik. Isten elítéli a hazugság valamennyi formáját. Ránk, magyarokra nagyon jellemző a túlzott pesszimizmus, és ezt ki is tudjuk „szépen” fejezni, a magyar szavak által adta lehetőségekkel. A jó hír, nem hír (számunkra) – ahogy szólásmondás tartja. Voltak olyan szerzetesrendek, akik úgy próbálták elkerülni a nyelv bűneit, hogy némasági fogadalmat tettek, majd olyan helyre vonultak el, ahol azt talán meg is lehetett tartani. De valójában ez a kiút? Nem azért adta nekünk Isten a nyelvet, a beszéd lehetőségét, hogy aztán ne használjuk. Valahol máshol van a megoldás. A Szentírás mindig nagyon éles kifejezéseket használ, amikor a nyelv bűneiről beszél. Azt írja Pál apostol az efézusi levélben: „Semmi rothadt (bomlasztó, romlott) beszéd a ti szátokon ki ne jöjjön” (4,29) Rothadt, bűzös, fertőző beszéd hagyja el sokszor a szánkat anélkül, hogy észrevennénk. Miért az jön ki? Azért mert az van ott belül. Rothadt tartalmakat hordozunk magunkban, és mivel a „szív teljességéből szól a száj” (Máté 12,34), ami a szívünkön, az a szánkon. Jézus valamennyi szavunkat komolyan veszi: „Minden haszontalan (hiábavaló) beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján. Mert a te beszédeidből ismertetsz igaznak, és a beszédeidből ismertetsz hamisnak.” Erre a bűnre is csak egyetlen megoldás van: igazán megbánni és abbahagyni. Készek vagyunk-e haladéktalanul abbahagyni mindenféle pletykát, hazugságot, rágalmazást, ígérgetést… Komolyan vesszük-e, hogy valóban maga Isten kéri tőlünk, hogy ne tegyük, aki majd egyszer számon kéri tőlünk minden kimondott szavunkat? Nem azt jelenti ez, hogy azonnal sikerülni fog, de készek vagyunk-e rá? Isten meg tudja tenni azt a csodát, hogy egyik pillanatról a másikra elhagyhatjuk ezt a bűnt. Ő kiveszi az életünkből, megszabadít tőle, vagy erőt ad ahhoz, hogy elmaradjon tőlünk. Akarjuk-e ezt? Jézus Krisztus soha nem pletykált tanítványai mögött róluk, és soha nem vádolt senkit, és nem is hazudott. Amikor a farizeusok paragrafusokat citálva és öklüket rázva Jézus elé rángatták a házasságtörő asszonyt, akkor az Ő ajkáról hangzik el ez a mondat: „Én sem vádollak!” (János 8,1-11) Jézus nem vádolni jött minket, hanem megmenteni. Jézust egész földi élete során sok hamis váddal illették, különösen a vallási vezetők. A megfeszítése előtti utolsó két napon pedig egész rágalomhadjárat indult ellene. Fizetett hamis tanúk mondtak válogatott hazugságokat, hogy valahogy eltehessék láb alól. Péter apostol írta:
„…példát hagyott rátok, hogy az Ő nyomdokait kövessétek. Ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját. Mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást. Amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél.”
(I Péter 2,23)

Készek vagyunk-e abbahagyni a nyelv bűneit? Ha igen, akkor „ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!”

Bálint Miklós

lelkipásztor