Eszter nagy családról, s vagy fészekaljnyi gyerekről álmodozott. Talán mindezt azért, mert úgy tudta, hogy nem lehet gyermeke. Azonban alig lépte át a felnőtt kor határát, amikor csodálatos módon, egy orvos professzor petefészek műtéttel alkalmassá tette az anyaságra. Esküvője után természetesen az első „közös szerzemény” a baba volt. Áldott állapotát gyakori hányás és állandósult rosszullét kísérte. Ő azonban mosolyogva viselt el minden kellemetlenséget, hiszen tudta, hogy szenvedése nem cél nélkül való. Terhessége nyolcadik hónapjában beköltözött a nőgyógyászati klinikára. Csak elővigyázatosságból, no meg szerette volna, ha az öreg prof segíti világra a gyermekét. Örömteli várakozását egy pillanat alatt szétcitálta az első vizsgálat. Kiderült, hogy baj van, és a szülést azonnal meg kell indítani. Hideglelősen vacogott a szülőszobai ágyon, egy ideig figyelmét az infúzió cseppjei foglalták le, majd görcsöktől merev pocakját simogatta, s közben magában imákat mormolt. Próbálta gondolatait elterelni, mert iszonyúan félt. Órák teltek így el. Az idős prof egyre idegesebb lett, majd kiadta az utasítást: császározunk! Kora délután volt már, amikor felébredt. A rá vigyázó nővér mosolyogva közölte vele, hogy kislánya született. Alig tudta elhinni, hogy ő is immáron anya, akinek gyermeke született. Réka, megérkezett! Boldogságában „kipattant” az ágyból, nem törődve a katéterekkel, infúziós csővel, ment a folyosóra, az örömhírrel köszönteni családját, akik ott várták ébredezését. – Van egy mini lányom! – újságolta nekik kitörő lelkesedéssel.

És fel sem tűnt neki édesanyja aggódó arcának sápadtsága, édesapja komorsága, férje félszeg mosolya. Szerette volna átölelni a világot, és felhőtlenül boldognak érezte magát. Családja tőle az újszülött osztályra ment, hogy láthassák a gyermeket. Ott érte őket az igazi hidegzuhany. Az ápolónő ridegen kaffantotta: „mi itt nem tartunk olyat.” Miért? Milyet? A gyermekorvos már kíméletesebb volt. Elmagyarázta, hogy Réka aortája nem fejlődött ki, állapota válságos, és minimális esélye van az életben maradásra. Az ima, az talán segít – mondta. Anyja a hírre szinte összeomlott. Apja le-föl járkált a folyosón, s némán, szavak nélkül perlekedett Istennel. Ügyvédi mivoltából eredően védőbeszéde szakszerű volt, érzelmekkel teli, és ez esetben hatástalan. Másnap reggel Réka meghalt. Anyja egy fehér inget vett a kislánynak. A picinyke ruhát csipkegallér ékesítette. A proszektúra rideg csendjében irritáló szagok terjengése kavarta fel a gyomrát. Mutassa meg az unokámat, kérte a boncsegédet, aki csak annyit mondott: mindjárt, összerakom. Apja, ha nem öleli át, ott helyben, elájult volna. A fekete, göndör kis tincsek szinte rálapultak a picinyke koponyára. Az aprócska kéz, marokba szorítva – dacosan jelezte, hogy nem akarta oly könnyen megadni magát a halálnak. És mellkasán a vágás nyoma egy vörös ipszilon. Anyja óvatosan adta rá a kicsiny inget. Apja kezével keresztet rajzolt a márványos homlokra. A piciny ingecske csipkéjére pedig a vér vörös rózsát festett. És még volt egy feladatuk, elmondani lányuknak az elmondhatatlant. Amíg Eszter boldogan várta, hogy odahozzák neki a kislányát, addig családja megjárta a poklok-poklát. Nem is igazán értette, hogy miért vezetik az orvosi szobába, miért ott várja őt a családja, miért kap nyugtató injekciót, hiszen nyugodt és boldog volt. Mindaddig, amíg el nem hangzott a szó: meghalt. És akkor, abban a pillanatban megpattant benne valami. Égő, száraz szemekkel bámult maga elé. Nagyokat nyelt, és akkor tudatosult benne, hogy a fájdalomnak is van íze. Keserű, maró, a torkot elszorító.

Eljött a temetés napja. Kövülten bambult a kicsi koporsóra, búcsúzott a fekete, göndör tincsektől, a vérmaszatos, fehér csipkegalléros ingbe öltöztetett gyermekétől. Nem sírt. Fájdalmát magába fojtva állt és hallgatta a benne üvöltő nemeket. Ez nem lehet igaz, ez nem történhet meg velem. Bizonyosan ez csak egy rossz álom. Mindjárt felébredek, és magamhoz ölelhetem a kislányomat.

Aztán hosszú évek teltek el, mire többszöri próbálkozás, vetélések után egészséges fiú gyermekei születtek. És ma is, ha esténként már elcsendesedik a ház, végigjárja a szobákat. Nézi az alvó, délceg fiatalembereket. Megsimogatja férfias kézfejüket, és olyankor könny szökik az arcába, mert ma is azt a picinyke kis öklöt látja maga előtt.