Megtört gerincű berkenyék

2015.07.06 11:10    |    -sch-  

96 évvel ezelőtt, 1919 tavaszán Budapest „vörös rongyokba öltözött”. Az I. világháborút követő káoszban a kommunisták szerezték meg a hatalmat, s azon nyomban nekiláttak az állam átalakításának, a kollektivizálásnak: kisajátították a bankokat, az üzemeket, a gyógyszertárakat, de még a szállodákat és a mozikat is. Vidéken földosztás helyett a nagybirtokok helyén állami gazdaságokat és termelőszövetkezeteket szerveztek. Állami kezelésbe tervezték venni az egyházi oktatást, fel akarták oszlatni a szerzetesrendeket.

Szerencsére nem volt idejük kiteljesedni, s ebben talán nagy érdeme volt a környékünkön szerveződött ellenállásnak is. Ekkor a Tanácsköztársaság két fronton is harcolt területeink megtartásáért, Csehszlovákia és Románia ellen, s június közepére a harcok miatt gyakorlatilag már csak Budapesten és a Duna-Tisza közén tudta gyakorolni hatalmát. Ráadásul úgy, hogy az addigi lelkes követőik is, akik jobbára a vagyontalan réteghez tartoztak (napszámosok, szolgálók, cselédek, csekélyebb számban kisiparosok és értelmiségiek) meghasonlottak az eszközöket és „eredményeket” látva, s az ipari- és agrárkörzetek közti ellentét a rendszeressé váló rekvirálások-elosztások igazságtalansága miatt tovább éleződött.

Budapest éhező szegényei mellett a 150 ezer fő körüli hadsereget is el kellett látnia az említett területen dolgozó vidéki parasztságnak, akik azt még úgy-ahogy eltűrték, hogy a szűkös fejkvótán túl valamennyi terményüket be kellett szolgáltatni, de amikor június 18-19-én megkezdődtek a sorozások, s a betakarítási munkák kellős közepén a munkaképes férfiakat elhurcolták volna, a Duna mellett betelt a pohár.

Kalocsai Néplap

A „parasztforradalom” Dunapatajon kezdődött, ahol 18-án éjszaka felfegyverkezett parasztok átvették a hatalmat és elzárták a mostani 51-es utat. A lázadás híre szájról-szájra terjedt, előbb Homokmégy, Szakmár, Ordas, Géderlak, Solt és Harta csatlakozott, majd a frontvonal északon Kiskunlacházáig, délen Érsekcsanádig, keleten Kiskőrösig terjedt, nyugaton pedig még a Dunán túl Tolna megye néhány falujában is fegyvert fogtak a megélhetésüket, vagyonukat, életüket féltők. Környékünkön a lakosság mintegy 35-45 százaléka tartozott az ellenállók közé, a többiek a felkelés napjaiban inkább meghúzták magukat. Visszaemlékezők szerint sokan két zászlót tartottak készenlétben, egy fehér lepedőt és egy „bécsi pirosat”, hogy megfelelően tudjanak reagálni a változásokra. Sokat elárul, hogy a lázadók a kommunisták vörösével szemben nem magyar trikolórt, hanem fehér karszalagot viseltek. Mivel a Tanácsköztársaság vezetői közt sok volt a zsidó, így bizony antiszemita hangok is hallatszottak, noha a legnagyobb rosszindulattal sem mondhatjuk, hogy a vagyonos vidéki zsidóság a rendszer haszonélvezői közé tartozott volna.

Kalocsán június 19-én ragadtak fegyvert a felkelők, két tartalékos mérnök-százados vezetésével, Csupó Imrét, a direktórium egyik tagját agyonlőtték, a vasútállomásnál nyolc vöröskatona esett el a harcokban. Az ellencsapás nem váratott sokat magára, maga Szamuely Tibor vezette azt a motorizált különítményt, amely Budapestről az 51-es út nyomán támadott, s a nehézfegyverzettel is rendelkező csapatai Dunapatajig hatolva, kemény ellenállással találkozva, sok áldozatot követelő harcok árán kényszerítették visszavonulásra a felkelőket.

A Kalocsát védők közül mintegy másfél ezren dél felé, a demarkációs vonalon túlra menekültek és 23-án éjszaka városunk a túlerőnek megadta magát.

Ennyi történelmi kitekintés talán ma már szükséges, hogy megértsük, mi vezetett ahhoz a gyalázathoz, amiről a múlt hét szerda-csütörtökjén csak két párt volt hajlandó megemlékezést szervezni.

Szamuely Tibor elnöklete alatt rögtönítélő forradalmi törvényszéket hoztak létre, s megyeszerte kivégezték a felkelők közül, akit csak értek. Ha valakit nem értek, akkor helyette valaki mást. A lényeg a példastatuálás volt. Tasson három, Hartán egy, Solton tizennégy, Dunapatajon tizenkettő, Kalocsán huszonkét embert végeztek ki. A pribékek nem válogattak az eszközökben. Nem tobzódnék a horrorisztikus részletekben, megtették már korábban mások, de eddigre a Dózsát megégetőktől Haynaun keresztül nagy „hagyománya” volt már hazánkban a megtorlásnak.

A mártírok névsora nem olyan hosszú, hogy ne lehetne minden megemlékezés alkalmával felsorolni:

Bernáth Ferenc napszámost 32 évesen, Berta Antal bérest 44 évesen, Berta Somogyi János napszámost 44 évesen, Császár István szolgabírót 32 évesen, Csiszár Jenő tanítót 20 évesen, Gallina Zoltán érseki uradalmi intézőt 43 évesen, Horváth Lajos joghallgatót 21 évesen, Kálmán József fakereskedőt 40 évesen végezték ki. Kovács Gergely napszámost 50 éves korában, Mészáros István tanítóképzői tanárt 30 éve után, Ribéri József földművest 45, Romsics János földművest 40, Varajti József földművest alig 17, Vargacz Gergely halomi földbirtokost 42 évesen akasztották fel a főutcán ázó berkenyefákra.

Elegendő szem előtt lévő fa híján, s mivel be is esteledett, a megtorlás másnap folytatódott a mai bíróság udvarán, itt lőtték főbe a 32 éves Horváth Gyula zenészt, a 26 éves borbélyt, Lesnyik Istvánt, a 17 éves Rigó Ferenc és a 37 éves Szabadi István napszámost. Kővágó Sándor 27 éves gépész és a 43 éves Musza József cipész szintén a fákba vert kampókon végezte be rövid életét.

Az elrettentés meghozta eredményét, a kötél nem csak az áldozatok csigolyáját, de a lakosság gerincét is megtörte, ezután a hadisarcot mindenféle nyilvános elégedetlenkedés nélkül beszedték, senki sem mert a történtek után ellenszegülni a végrehajtó vörösöknek.

Az irreguláris csapatok (a hírhedt, bőrkabátos Lenin-fiúk csak egy volt ezek közül) terrorjának a szociáldemokrata többség hatására a Kormányzótanács vetett véget – meglehetősen későn. Már hiába ítélte el a vörösterrort s minősítette azt „gyilkosságoknak”, s hiába fegyverezte le az osztagokat. A lázadó város megaláztatása évekkel később, a Kádár-rendszerben teljesedett ki, amikor is Csupó Imréről és Szamuely Tiborról Kalocsán utcákat neveztek el!

Az áldozatok ilyen emlékezetben még ma sem (vagy ma már nem?) reménykedhetnek. Talán mondanak értük egy misét, s van egy márványtáblájuk a gyermekotthon falán, egy külön „izé” vele szemben, és a temetőben műkő őrzi sírjukat, emléküket. No meg egy megosztott ország-város. A mai pártok egyike sem örököse ezeknek a végrehajtóknak, ahogy az őket követő Prónay-különítményeseknek sem, de az eufemisztikusan népi-urbánusnak nevezett vitát nem oldotta békévé az emlékezés.

Az áldozatok elsősorban kalocsaiak voltak, lehetne róluk, tudnunk kellene közösen emlékezni, különben még egyszer beleléphetünk ugyanabba a folyóba, amibe kétszer már beleléptünk. Hacsak nem tocsogunk tovább ebben a morális pocsolyában.

Adatok forrása: Romsics Ignác, A Tanácsköztársaság és a Duna-melléki „parasztforradalom” (Rubicon 2011/2)

Június 24., szerda

Fidesz Magyar Polgári Szövetség

A megtorlás több napig tartott, így különösebb technikai probléma nélkül lehetett külön-külön emlékezni. A Fidesz MPSZ és KDNP az első nap évfordulójára, szerda este hat órára hívta össze az érdeklődőket. A Himnusz közös éneklése után Tihanyi Tiborné önkormányzati képviselő olvasta fel megemlékezését és némi történelmi áttekintés után felsorolta a kalocsai áldozatokat. „A megtorlás fájdalma a mai napig ott él a szívekben, a keserű könnyekben, amelyeket akkor is hullattak az árván maradt gyermekek, a megözvegyült asszonyok, a fiaikat elvesztő édesanyák, amikor négy évtizeden keresztül hivatalosan a gyilkosokat kellett ünnepelni.”– fogalmazott.

Thiesz János „Isten nem hagyja el” című versét olvasta fel, majd még a Szózat dallamai előtt a kalocsai Fidesz nevében Simon Zoltán, a KDNP helyi szervezete nevében dr. Filvig Géza helyezett el koszorút, Kalocsa Város Önkormányzata képviseletében pedig dr. Angeli Gabriella és Bolvári Ferdinánd tette tiszteletét a gyermekotthon előtt egy éve elhelyezett, s mára megkopott emléktáblánál.

Június 25., csütörtök

Jobbik Magyarországért Mozgalom

Másnap 18 órára a Jobbik kalocsai szervezete és a „nemzeti érzelmű” szervezetek hívták össze a még emlékezőket. A megjelenteket Szabó Balázs önkormányzati képviselő köszöntötte, s a Himnusz után Sajó Sándor Magyar ének című költeményét hallhattuk Váczi Attila tolmácsolásában. Bakos Zoltán, a Jobbik Kalocsai Ifjúsági Tagozatának elnöke aktuálpolitizálástól sem mentes beszéde után vitéz Kákonyi Mátyás nemzetőr altábornagy hátborzongató részletességgel ecsetelte a vörös hóhérok kegyetlenkedéseit. Ruppáner János történelemtanárhoz méltóan részletesen és hitelességre törekedve emlékezett, majd – akárcsak az előző nap – Thiesz János szavalt, ezúttal „Az ördög 133 napja” című versét. A most egybegyűltek a falon elhelyezett emléktáblát koszorúzták meg, majd a berkenyefák törzsére 21 szál fehér szegfűt kötöztek, a két rendezvény között spontán megemlékezők csokrai mellé. A Szózat és a Székely himnusz dallamai után a tisztes távolból figyelő rendőrautó is más feladatot kapott.


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás