A bátyai templom földalatti menekülő folyosója

A magyar nép egyik túlélési technikájának régészeti bizonyítéka

2015.08.13 09:51    |    Fehér Zoltán  

A közelmúltban érdekes riportot közvetített a televízió. A jászapáti templom mellett ugyanis beszakadt az úttest, s kiderült, hogy azért, mert ott a templomból kivezető alagút rejtőzködik. Az apátiak tudtak erről, de a hatóságok nem adtak sokat a mendemondára. A titkos alagutak régóta mondaképző toposzok. Most aztán kezdik mérlegelni, hogy föl lehetne-e régészetileg tárni. A hír engem személyesen is érintett, hisz Jászapáti városa jász őseimnek fészke, s nekem is szülőhelyem. Templomában tartottak keresztvíz alá nyolcvanegynéhány esztendeje. Másrészt meg itt Bátyán, ahol immár életem háromnegyedét töltöttem, szintén ráakadtam egy, a templomból kivezető alagútra.

Úgy a hatvanas években – a téeszek virágkorában – szólt nékem a helyi istenháza szomszédságában lakó S. János, mennék el hozzá, s nézném meg a pincéjét. Persze meg is jelentem ott, s láttam, hogy a téglaboltozatos pince mindkét ellentétes végpontján leomlott a téglafal, s mögötte egy körülbelül másfél méter magas, egy méter széles alagút sejlett föl. A földalatti járat hódfarkú cserepekkel volt kibélelve. A titokzatos folyosó egyik vége a templom körülbelül 20 méterre fekvő apszisát célozta meg, másik fele pedig a mintegy ötszáz méterre folydogáló Vajast.

– No, mit szól hozzá, tanító úr? – kérdezte a gazda.

Nagyon okosat kellett volna mondanom, de bizony meglepetésemben csak hebegtem-habogtam valami olyasmit, hogy talán valami titkos rejtekhelynek építhették.

Kalocsai Néplap

– De van ám ilyen a Vigyázó-kúria alatt is, ahun most a posta van.

Be kellett látnom, hogy Bátya kifogyhatatlan meglepetéseket tartogat a helytörténeti kutató számára. Utána kell néznem ennek a titoknak. Persze, ha kellő összeköttetésem, hatalmam és pénzem lett volna, régészeket hívok, történészeket kérdezek meg, s talán még egy ásatást is megindítok.

Isten malmai lassan őrölnek. Ami a föld alatt van, biztonságban van, később is kutatható lesz – nyugtattam magam. Így hát S. János befalaztatta pincéje két végét, szép csendesen meg is halt, üressé vált rangos parasztházát a pincével együtt egy fiatal mezőgazdasági vállalkozó vette meg telephelynek. Mit ád Isten, évtizedek múlva ez a Tibor szól nekem, hogy nézzem már meg a pincéjét, valami alagútba van építve.

Tudok róla – válaszoltam, de majd megnézzük.

El is mentünk, de most már Kustár Rozáliával, a kalocsai múzeum régészével, meg a megyei önkormányzat örökségvédelmi hivatalának munkatársával. Mindent megnéztünk, lefényképeztünk, följegyzetünk, s feltételeztük, hogy az alagút talán a középkori templom tartozéka lehetett. Még arra is jutott időnk, hogy az alsó határban szemügyre vegyük az egykori kalocsai káptalan birtokát képező Kerek puszta északi dűlőjében álló határkövet. A mintegy 60-70 cm átmérőjű terméskő vagy épülettöredék a belékarcolt római számok alapján valami római építmény töredéke lehetett, s századokon át megőrződött.

Tudjuk, hogy az ember azért épít házat, azért hoz létre településeket, hogy legyen számára egy biztonságos hely, ahol a természet mostohaságaival szemben védve legyen. Az időjárás viszontagságainál meg az árvizek fenyegetéseinél azonban sokkal nagyobb veszedelmet jelentettek a háborúk. Ne csodálkozzunk hát, hogy ezer esztendeje a Megyer törzs népe épp itt, ebbe a vizenyős, mocsaras, erdős Sárközben lelt hazára. A táj biztosította ugyan számára a megélhetést, a halászat, vadászat, madarászat, az állattenyésztés, a mézelés, a gyümölcsészet bőségesen ellátta élelemmel, a fák, a nád, a gyékény meg adta a tüzelőt és az építőanyagot. A nép békében élt a természettel, eltűrte még az évenként ismétlődő árvizeket is. A háborúság azonban nagyobb veszélyt jelentett. Az ellenség ellen a nyugati népek már ekkor várfalakat emeltek városaik köré. A sárközi magyarokat meg nyugatról a Duna, keletről pedig az Őrjeg védte. Ez volt a természetes külső védelmi gyűrű. A településeket közvetlenül nem falakkal, hanem árkokkal, fokokkal oltalmazták. Kalocsát a Vajas, a Kígyós és a Csilás palé, Bátyát északról a Lovász fok, nyugatról a Fok és Korsósica, keletről a Vajas védelmezte. Ez volt az ember alkotta belső védelmi gyűrű. A települések népének ezek mellett a végső menedéket a templom adta. Talán a helység egyetlen szilárd falú építménye. Úgy gondolták, ott még a Jóisten is megóvja őket. Erdély hegy-völgyes tájain a templomokat még várfalakkal is megerősítették, mint a kalotaszegi Magyargyerőmonostoron vagy Magyarvistán. De ezt tette az alföldi települések közül például az említett Jászapáti is templom köré épített lőréses várfalával.

A falusi templomok általában a település centrumában épültek. A bátyai viszont – igaz a falu legmagasabb pontján – de épp a legészakibb részén, tőle Kalocsa felé a XVIII. században még nem álltak házak. Szinte a Vajas szélén áll, középkori elődje helyén. Nem szíve, de feje a helységnek. Ez a ritkán előforduló elrendezés akkor szokott történni, amikor a víz közelsége, a védelmi-menekülési szempont fontosabb, mint a központi hely.

A külső és belső természetes/mesterséges védelmi gyűrű, valamint a templom és várfala után az ötödik, a legeslegutolsó mentséget a menekülő folyosó jelentette. Valószínű, hogy a bátyai templom szentélyéből induló, s a Vajas nádasaiba torkolló alagút is ezt a szerepet töltötte be. Ilyet építhettek nemesi kúriákban is. A víz, a mocsár mindig biztonságos búvóhely volt a víz menti falvak népének. Erről szól Benczéné Hegedűs Erzsébet nagyanyjától hallott történeti mondája, amelyben fontosabb szerepet kap a személyes élmény, mint maga a kiváltó ok, a háború, amelyről az sem derül ki: mikor volt, ki volt az ellenség.

A nagymamám, nem mese, amit most elmondok, ő mondta, hogy az édesanyja az ő szoknyáit húzta a kislányára, nyaka köré kötötte, hogy ne érjen egészen földig. És akkor kiküldték a nádasba a Vajas mellé, hogy ott bújjon el. Mer féltek (azoktól), akik jöttek égetni a falut. De aztán szerencsére nem azt a részit, hanem a másik részit, ott ahol a Simkó Marica lakik, azt a részt, azt égették. És ott egy ház megmaradt, a Mamacsáréké, úgy hítták őket. És elég sokáig állt még az a kicsi ház. De az a másik része a falunak, az teljesen leégett.

Fiatal koromban hallottam arról, hogy Kalocsa városában is lehetnek földalatti folyosók. Cziráky Imre Bácskából menekült gimnáziumi tanár atyai kollégám mondogatta sokszor: Meglátjátok, ha azokat egyszer föltárják, még az Aranybulla is előkerül, mert hét példányából egyet Kalocsán helyeztek el, s nyilván az alagutakba.

A vajdasági Martonoson régóta mesélnek egy földalatti járatról, ami a templom alatt helyezkedik el.

A nyírbátori római katolikus minorita templom alatti folyosóról ismernek egy Báthoriakhoz fűződő mondát.

De hát csak mendemonda volna a templomok alagútja? Ha a bátyai példa nem elég cáfolatra, íme, itt van néhány konkrét régészeti hír. A fönt írt jászapátin például beszélnek arról, hogy a várost föld alatt pincerendszer (...) alagútrendszer hálózza be, amelyet a török időkben alakítottak ki. Az ásatás során a beszakadt részben boltívet találtak.

A Pilisben, amely rengeteg titkot rejt a magyarság korai történetéről, s amelyet Szörényi Levente és amatőr csapata évtizedek óta kutat, szintén találtak templom alatti alagutat. Pilisszántón 2002-ben beomlott a padló a templom közepén, s így egy hat-hét méter mélységben futó alagútrendszerre bukkantak közlekedési folyosókkal, ivóvíz-tárolókkal, kutakkal, gabonatárolókkal. Az 1975-ös templomkerti beomlás azt igazolja, hogy a falu be van hálózva titokzatos eredetű folyosókkal.

Őseink üzennek a leletekkel. S azt üzenik, ha kell fortélyosan is, de meg kell maradnunk.


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás