Ízek, illatok, ételek a régmúltból

Mesesajt, hitlerszalonna, hajtogatós kifli

2015.07.06 10:42    |    Süveges-Nagy Ágnes  

Kalocsától több mint száz kilométerre, egy kis faluban nőttem fel. Nagyon sok minden más volt abban az időben, hiszen az még a múlt évezred volt. Nekünk gyerekeknek iskola után tér kellett, hogy valahol kiadjuk felesleges energiáinkat. „Központi” helyként használtuk a szüleim háza mellett lévő régi temetőt. Ahogy jó idő lett, egyre több időt töltöttünk egymással, illetve kint a szabadban. Esténként ricsát (cserebogár) kergettünk, mackófelsővel csaptunk le rájuk. Előre megbeszéltük, hány befőttes üveget fogunk megtölteni. Ez bizony nem ment gyorsan, így igen elfáradva tértünk haza, természetesen már sötétben. Akkor már nem zaklathattunk szüleinket, hogy tegyenek elénk valami vacsorát, így gyorsan – és halkan – kellett gondoskodni éhségünk csillapításáról. Legegyszerűbb megoldás a cukros kenyér volt. Néha megkentük vajjal, és úgy került rá a cukor, de leginkább csak egy kicsit megvizeztük, hogy ne essen le róla a cukor. Igazán „vitamindús” volt, de akkor az volt a legfontosabb, hogy minél hamarabb jóllakjunk. Nem is tudom, hogy terjedt el köztünk ez a „fantasztikusan” laktató kaja, de szinte mindannyian ezt ettük, mikor hazaértünk.

Uzsonnára már azért laktatóbbakat ettem, hiszen akkor úgymond kellett az energia az esti rohangáláshoz, így a kenyeret megpakoltam vékonyan szeletelt „hitlerszalonnával”, majd erre kockáztam rá a mackósajtot. El nem tudom képzelni, hogy mi vitt rá erre az összeállításra, de azt tudom, hogy mind a két dolgot nagyon szerettem és csak véletlen lehetett a párosításom.

Ha viszont csemegézni szerettem volna, akkor vetettem anyuval Mesesajtot!!! Az volt az a bizonyos csokis sajt! A fiamat a hideg rázta ki, mikor így kimondtam, és az íze a mai napig a számban van, ahogy picit beleharapva éreztem a csoki édes ízét, a sajt krémes, picit sós ízével együtt. Felejthetetlen volt és megismételhetetlen. Nem is ettem hozzá kenyeret, szinte édességként gondoltam rá mindig.

A suliban tízóraira nem kértem anyutól, hogy csomagoljon otthonról szendvicset, mert szerencsénkre pont a suli mellett volt a falu péksége, ami egy pici kis épület volt, saját kemencével. Itt sütötték helyben az ott kelesztett pékárut. Imádtam a „hajtogatós” sós kiflit, amihez poharas kakaót ittam. Miért volt hajtogatós a kifli? Mert a pék kézzel hajtotta fel a kifliket, és mikor megsült, belül puha volt és omlós, kívül ropogós. Én mindig széthajtottam a kiflit, és belülről kezdtem el pici falatokban enni, és utoljára hagytam a ropogós részt, a csücsköt. Nem tudom, ki találta ki ezt a ma kapható „felfújt” kiflit, de teljesen megfosztott bennünket az igazi kifli semmivel össze nem hasonlítható ízétől. A poharas kakaó is jó megoldás volt. Nem kellett hozzá külön bögre, vagy pohár, egyből fogyasztható.

A bolti ízek után most jöjjön a nagymamám által készített étel, ami a világ legegyszerűbb, országszerte elterjedt étele volt: az öreglebbencs. Ezt a mami a sparhelten készítette, disznózsírral, hagymából, tarhonyából, lebbencs tésztából, krumplival és füstölt kolbásszal. Többször is próbáltuk már a családban ezt az egyszerű ételt elkészíteni, de akárki próbálta, sehogy sem kaptuk vissza azt az ízharmóniát, amit a mami étele képviselt. Hiába, azt a szeretetet, amit ő beletett, semmilyen fűszer nem pótolja. Pedig kilenc gyermeket nevelt fel, akiktől aztán 23 unokája született, így volt hová „szétosztogatni” annak a csöppnyi asszonykának a szeretetet, amit állandóan sugárzott magából, és amit mi mindig éreztünk, és be is fogadtunk, és amit szintén nem pótolhat már semmi. Ami szintén hozzá tartozott és egyedi volt, azok az általa sütött kis cipócskák, amiket minden unokájának külön sütött, kinek tojással, kinek pici kis kolbászkával a közepén. Mindig tudta, hogy ki mikor megy hozzá, és annak megfelelően került ki a kemencéből a cipócska, ami jellegzetesen keresztben meg volt vágva, amitől a hátulja magasabb, az eleje pedig laposabb volt. Még egy hét múlva is finom lett volna, ha marad belőle. Ilyenkor önzőkké is váltunk, mert senki nem adott belőle a másiknak. Az a mama cipója volt, csak nekünk.

Most még ami íz a nyelvem hegyén van, természetesen az édesanyám főztje. Semmi különlegeset nem főzött sosem, hiszen nem voltunk gazdagok, sőt…, de azért mindig akadt valami, ami finoman elkészítve ott kínálta magát az asztalon. Hétvégén apu kelt fel mindig legelőször, hiszen az állatoknak ő adott enni. De mielőtt kiment volna hozzájuk, gyorsan bedugta a sütőbe a krumplit, mire ő végzett és mi felkeltünk, éppen megsült. Együtt ültünk le az asztalhoz, és ettük a laza, „koleszterinszegény” reggelinket, ami állt ebből a héjában sült krumpliból, a frissen kisütött házi szalonnából, aminek a zsírja is az asztalra került, hiszen abba mártogattuk a krumplit. Valami hihetetlenül finom volt. Ma már ettől tiltanak bennünket az orvosok. Tuti, hogy azokban nem volt semmi hízlaló, hiszen sokszor ettem, és éppen csak ötven kilót nyomtam… Bezzeg a mostani zsírban, szalonnában... Már csak ha rájuk nézek is, hízok!!!

Vacsorára is hasonló finomságot ettünk: házi sózott szalonnát lilahagymával. Ilyen szalonna is mindig volt otthon, hiszen akkor még minden évben disznót vágtunk. Az volt az igazi ünnep, hiszen mindenhonnan jöttek haza a rokonok, és együtt volt a család. A szalonnát meg így a legegyszerűbb tárolni. A lilahagyma akadt a kertben, mama sütött kenyeret, vagy cipót, így nem is volt kérdés a párosítás. Ami még a disznóvágást feleleveníti bennem, az a sült oldalas zsírban tárolva. Természetesen azért tároltuk így, mert még nem volt mélyhűtőnk, így a bödönben várták a disznóvágáskor frissen kisütött oldalasok, hogy terítékre kerüljenek. Ez a tartósítási mód ma már különlegességnek számít. Még most is itt van előttem, ahogy anyu szedegeti ki az oldalasokat, és a rájuk „ragadt” zsírral egyszerűen csak megmelegítette. Ezt ettük a különböző főzelékek mellé, mivel anyu imádta a kelkáposzta főzeléket, mi apuval viszont a szagát sem bírtuk, így mi ketten püszke (mi így mondtuk a piszkét otthon) szószt ettünk. Ha már elfogyott ez a puha és ropogós oldalas, akkor viszont egyben sült galambot ettünk, amit anyu jó sok zsírban sütött meg, fent a gázon. Csak sót használt az ízesítéshez, mégis úgy ettük, mintha a világ összes különleges fűszerével megszórták volna. Az utolsó kis csontocskát is leszopogattuk.

Most átgondolva a dolgokat, a vitaminról is gondoskodtunk, akaratunkon kívül, hiszen senki sem mondta, hogy a csipkebogyó teli van C-vitaminnal. Ugyanis ősszel, amikor megérett a temetőben a csipkebogyó, akkor a bokrot körbejárva csipegettük le róla az érett gyümölcsöt, és mosatlanul szedtük szét, pöcköltük ki belőle a szúrós kis tüskékkel körbevett magokat, és ettük a roppanós gyümölcshúst, amíg el nem fogyott.

És ahogy a reklámban elhangzik, illetve ahogy a férjem mondja: ezt mind át kellett élni, a többire ott van a Mastercard…


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás