Egy migráns naplója (65.)

Novákné

2018.02.07 15:38    |    -sch-  

Trockner Jenő élete a bor volt. Tudom, sok ilyet ismernek, bólogathatnának, de ugyanazzal a lendülettel, ahogy egyetlen mondatommal belerángattam, ki is húznám Jenőt a slamasztikából: tudniillik ő jóval többet termelt, mint fogyasztott. A borászkodás generációkon keresztül ivódott belé, s mint tudjuk, a bor nem válik vízzé. Fordítva is csak egy feljegyzett esetről tudunk. Nagyszülei minden szőlejét elvették ugyan a háború után, és Kistarcsán próbálták kiverni a fejükből a borkészítés minden csínját-bínját, de sikertelenül. A konok sváb kulák, amint visszakerült szülőföldjére, újra csak a pincéjében matatott minden kommunista szombaton. Ha vett szőlőből is, ha csak saját és családi fogyasztásra is, de bornak lenni kellett a pincében, különben az csak egy gödör.

Abból pedig volt a falu melletti szőlőhegyen vagy háromszáz. Negyven évig ki rendeltetésszerűen, ki másra használta, de a bor legújabb kori reneszánsza felújításra bírta azt a pincetulajdonost is, aki csak az épület eladásából remélt hasznot.

A kilencvenes évek végén Trockner Jenő is nekilátott az apjától örökölt pince renoválásának, értelemszerűen lentről kezdte, s a föld alatti mozgolódáskor a pince végén, ahol már olyan sötét volt, mint éjszaka a csizmaszárban, ahová gyerekkorában sose merészkedett volna, egy ponton beomlott a fal, s egy kazamata-szerű „barlangrendszert” fedezett fel, ami a hegy gyomrába nyúlt. Egyből lett mélye a dolgoknak, s hogy a jogos tulajdona lehessen, Jenő megvásárolta a felette álló pincét is, majd nekilátott a tervezgetésnek.

A feltárás után eladó bontott tégla nem maradt a környéken. Jenő mind a két pincét, és a kettőt összekötő labirintusrendszert szakszerűen boltívben alárakatta, minden falat és lépcsőt régi, önmagukban is értéket képviselő téglákból rakatott ki, és olyan szemet gyönyörködtető pincerendszert építtetett, hogy messzi földről csodájára jártak. Egyes különleges, több évszázados téglák nyomatukkal kifelé fordítva díszítik a falakat, kovácsoltvas kandelábereken sejtelmes fények mellett lehet a szűk kis fordulókban és lépcsőkön három dimenzióban közlekedni a pincék és a falba rejtett, szintén kovácsoltvas rácsokkal és míves lakatokkal zárt, értékesebb borokkal teli trezorok között. Körbejárni is lehetetlennek tűnik, nemhogy megépíteni. Eltévedni mégis képtelenség benne, mert minden út a boltozatos fogadótérbe vezet, ami a két pince között a föld mélyén, vízszintesen és függőlegesen is a mértani középen helyezkedik el. A kör alakú termet tökéletes félgömb kupola fedi, körben a falakban tizenkét, ember magasságú, borospalack mélységű boltíves beszögellés, bár ebből kettő egymással szemben a be- és kijáratot rejti, a többiben tetejéig felhalmozva végig teli üvegek fekszenek, puha penészágyukban pihenve, már alig dereng át rajtuk a mögéjük rejtett fény. A fogadóterem közepén, a láncon lógó szekérkerék csillár alatt egy öreg tölgy törzsének körmetszetéből készített hatalmas faasztalon a borkóstoló kellékei: bontott üvegek, lopó, dekanterek és alkalomadtán finom falatok.

Hosszú évek munkája ért be, mire Trockner Jenő végre vendégeket fogadhatott. Az egyik pince továbbra is maradt a munkáé, itt folyik a feldolgozás, hatalmas saválló acéltartályokban várják borai a palackozást. Eleinte ide is felkísérte a látogatókat, de miután nem tudott mindenkit szemmel tartani és gyakran lába kélt apróbb dolgainak, egyre ritkábban. Ám amikor az egyik vendége a tartályokra rácsodálkozott, hogy „Atyaisten, mekkora kazán!”, úgy döntött, hogy nem szór több gyöngyöt a disznók elé. A vendégeknek ámulkodni így is épp elég mélyben a kazamata és a lenti pince, ahol különböző méretű, öregapjánál is vénebb fahordókban érlelődnek hosszan azok a fajták, amelyek ezt kikövetelték maguknak.

Mivel Jenő igazi vendéglátást űzött, természetesen magukról a pinceépületekről sem feledkezett meg, tájba illően felújíttatott mindkettő. Két nagyobb és két kisebb termet alakított ki hosszú padokkal és kisebb bokszokkal egyaránt, nem volt rest belsőépítészt fogadni, aki toszkánai ízléssel a berendezést egyszerű, antikolt fabútorokkal oldotta meg. Szükségszerűen lett egy pulpitus a zenekarnak, egy-egy pult a kiszolgáláshoz, hátul pedig a melegkonyhák és a vizesblokk kaptak helyet. A padlástereket pedig vendégszobáknak alakította át, hiszen gyakran megesett, hogy a borkóstolás után, sofőr híján valaki már nem tudott hazafáradni.

A falakat mindenfelé oklevelek díszítették, hiszen borászként a külcsín mellett elsősorban azért a belbecsre adott, mint mondogatta, „ezt nem a legyek hordták össze”. Nem is, mert Jenő az élet iskolája mellett minden létező borászképzést is elvégzett, ő volt az első a Trockner családban, aki hivatalosan is borásszá vált, aki ebből is élt, s építette fel kis birodalmát. No, meg hitelből. Mert hiába az aranyérmes borok, a piacon csak abból nem lehet megélni.

Most, hogy már fogadóképesek a pincék, a befektetés lassan kezd megtérülni a vendéglátásból, főleg, ha a megfelelő vendéget látja az ember. Így aztán Jenő csaknem annyit kilincselt is, mint amennyi időt a pincében töltött. Ha sikerült meggyőznie egy-egy államtitkár-helyettest, hogy látogasson le hozzá vidékre, lehetőleg sofőrrel, az eleinte felért egy-egy aranyéremmel. Másodszorra már senkit nem kellett invitálni, az élmény, amit Jenő pincéje rejtett, tényleg felejthetetlen volt, legközelebb már az államtitkárral együtt jött vissza a helyettes, aztán lassan a helyettes már el is maradozott. Államtitkárból viszont annyi volt, hogy ha egyszerre érkeztek volna, csak ők megtöltik a két pincét. Így hát egyelőre csak egyenként jöttek, ahogy a pályázati eredmények is...

De még ha kérdezték is, Trockner Jenő ezzel nem dicsekedett, velejáró rossznak tartotta, a célt szentesítő eszköznek, ő sosem politizált. Amire igazán büszke volt, az a már csaknem fél évszázados nemespenész.

Igen, a penész, az a sötét, szinte fekete, bársonyszerű bevonat ami a régi, családi pincéjének falát fedi, ahol a boltívre tapasztott megzöldült pénzérmék tanúskodnak az évektizedek múlásáról. Hosszú időbe telt, mire rákapaszkodott a frissen téglázott falmélyedésekben tárolt borospalackokra az organizmus, ami a pincében él, maga a Természet, ami megmutatja, nem kell neki fény ahhoz, hogy burjánzzon mint a moha. Spórái szállnak a párás pincelevegőben, s megkapaszkodnak pókhálón, falon, üvegeken, hogy aztán teljesen befonja azokat, s a dugóról úgy csüngjön alá, mintha a bor kitöltése közben megállt volna az idő. Rátelepszik, de a bort nem fojtja meg, ellenkezőleg: szimbiózisban élteti.

Jenő legalább akkora lelkesedéssel tudott róla mesélni, mint a munkájáról, hiszen része, úgymond az utolsó fázisa volt annak. Ő maga nem igazán becsülte azt a palackot, ami még fénylett. Alig várta, hogy minden látogató odataláljon végre a boltíves kóstoltató terembe, kicsit elcsendesüljenek, s bemutathassa sorra a borait, mert szép ez a pincerendszer, de azért a végén mindig kiderült, hogy azok valahogy jobban érdeklik a vendégeket.

– Elsőnek egy tavalyi könnyű rizlinget ajánlanék – mondta, miközben a hébérből ujjával töltögette sorra a felé nyújtott öblös poharak alját. – Ízlik? Érzik azt a finom kukoricagóré-aromát?

Mindenki mosolyogva és szakértő módon lötybölgeti a talpánál fogott poharát, orrát meresztgeti belé, majd aprót kortyolva a szájában forgatja tovább a bort. Az elégedett bólintásokat dicséretnek vélve, Jenő folytatja:

– Erre mondják, hogy a bor megegeresedett. Nálam már nemigen fordul elő, ezt a szomszédtól kértem kölcsön, gondoltam, először bemutatom a borhibákat is, hogy tudják értékelni a munkámat. Na, egyenek rá valamit, ne menjenek haza kellemetlen szájízzel!

Amíg a közönség az olivás pirítóst és olajbogyót ropogtatva próbál megbocsátani az ízetlen tréfáért, a borász csak beszél tovább:

– Amit itt körben a palackokon látnak, nemes pincepenész. Egy Persoon nevű perszon írta le először 1794-ben, akkor még Racodium Cellare néven, majd alig fél évszázaddal utána ugyanezt a fajt már mint Antennaria Cellaris említik mások, akiknek szintén feltűnt, hogy nincsenek a pincében egyedül. Nem kellett volna annyit inniuk, mert teljesen elfelejtették. Annyira, hogy legközelebb csak 1849-ben Zasmidium Cellare néven izolálták ezt a gombafajt. Majdnem száz évet kellett várni, mire valaki Schanderl Cladosporium Cellare névre revideálta ezt a gombát, ami erről mit sem tudott, csak szaporodott tovább. Végül is ezen a néven terjedt el hazánkban, gondolom önök is így emlegetik. Szegény, buta gomba még azt sem tudta, hogy egy Hoog nevű mikrobiológus 1977-ben visszahelyezte a Zasmidium nemzetségbe, miután fontos rendszertani bélyegek, mint például a steril micélium jelenléte ezt indokolták. Ha valaki az előbb erre figyelt, és nem a felesége mellett álló csinos bölcsészlányra, az észrevehette, hogy már a ’48-as szabadságharc idején is így hívták. Tettünk egy kört. Igyunk is rá egyet, ez itt a két évvel ezelőtti Cabernet Franc-om.

Miközben a plebs várakozón tartja a poharát, a lopót óvatosan el-elengedve, Jenő elenged még néhány mondatot:

– A nyilvánvaló esztétikai élményen kívül mire is jó ez a penész? Puffereli a levegő páratartalmát, tisztítja a levegőt, s mivel a borokból kipárolgó alkoholból táplálkozik, fenntartja a borok éréséhez megfelelő mikroklímát, például az aszú nem lenne nélküle aszú, a jellegzetes aromát ez a penész adja, minél régebb óta érlelődik alatta, annál jobb lesz. A puttonyok száma nem minden. Sajnos a magyar borászok nem mind olvassák a tudomány legújabb eredményeit, így aztán amíg mi nemespenésznek hívjuk, a svéd, ha tud latinul Zasmidium Cellare-nek nevezi, így hát hiába helyezték át a rendszerezéssel bíbelődők közben egy másik nemzetségbe. Mivel mások is leírták a fajt más neveken, ma több szinonimája ismert, nevezetesen: Antennaria Cellaris, Cladosporium Cellare, Racodium Cellare, Rhinocladiella Cellaris, Rhinocladiella Ellisii. De mégiscsak sváb lennék, úgyhogy a nagyszámú külföldi vendég számára elmutogatom németül is: Kellertuch oder Kellerkatze, miszerint pincemacska!

– Tudod, ez is magától nő, mint otthon a porcica! – súgja egy lány a barátjának a lehető leghalkabban, de mindenki felnevet, kivéve a németeket.

– Ezt is be akartam mutatni: a visszhang. Biológia után egy kis fizika. A kupola íve átvezeti a hangot, így ha valaki a fal mellett suttogva megszólal, az a tömeg zaján keresztül is áthallatszik a fal mentén, úgyhogy óvatosan csapják a szelet a mellettük állónak! – és így megy tovább Jenő borokon át, addig tart a tudomány, amíg a termékskála.

Aztán fenn a pincehelyiségekben a minőség átfordul mennyiségbe. Egyik hétvégén cigányzene van hajnalig, másikon rockzenekar nyomja a blues-t, s akad, amikor csak egy szintetizátoros próbál egy hangnemben énekelni az alapbeállításaival, mindegy is. Amíg fenn a személyzet hordja körbe a teli kancsókat, Jenő a föld alatt mozgolódik, felméri az okozott károkat, s ha szerencséje van, akkor „csak” a penészbe túrtak bele a már kapatos bortúrázók.

Ez van általában szombaton. Vasárnap az Úr is megpihent, a vasárnap az a Pincehegyen is másnap. A langyos nyári hajnal padokon magzatpózban horkoló emberek vállát kopogtatja, akik aztán hányástócsákat kerülgetve ereszkednek le a faluig, hogy ott a buszmegállóban folytassák az alvást, amíg az első Volán-járat el nem kezd forgolódni körülöttük. A pince előtt üres poharak, cigarettás dobozok és csikkek, de odabenn sem sokkal szebb a csata utáni kép, főleg, ha főzés is volt, mint általában. A személyzet úgy-ahogy összepakolt, de nem várható el, hogy műszak után még ők takarítsanak, mosogassanak.

Ezt évekig a család végezte. Az ám, Jenőnek családja is van! Csoda, hogy erről eddig nem esett szó? Nem véletlenül. A bor egész embert kíván, akár így, akár úgy. A Trockner család pontosan addig volt család, amíg a gyerekek ki nem repültek. Az hagyján, hogy egyik lányából sem lett borász, de mától már az asszony sem hajlandó tovább takarítani a pesti sznobok utáni disznóólat.

Jenő is vasárnap délután ébred rá, hogy holnap újabb konferencia várja, kapcsolatépítés, s csak kedd este fog hazaérni. Mit tegyen? A szomszéd Nováknéhoz csönget be, életében először, aki évek óta munkanélküli, gondolván, ő biztos nem fog nemet mondani egy kis pénzre, takarítani és mosogatni meg minden nő tud. Többkilós kulcscsomóját bizalommal leteszi az asszony elé, lakatkulcsoktól vaskos, tömött fürtként terül el a konyhaasztalon, s mint szőlőlevél, borul rá a nagyfejű pincekulcs.

– Takarítson ki a pincéimben, kérem, jól megfizetem. Két napig nem leszek itthon, muszáj megmutatni magam, de egyedül amúgy sem bírnám. Ha megfelel, felveszem állandóra. Minden hétvégén lesz munkája! – s az alku megköttetett.

Kedd estére Trockner Jenő egy újabb konferencián van túl, nem is eredménytelenül. Egy miniszter-helyettes jön a hétvégén! Innen már csak egy lépés a miniszter! Ezt elsőként a pincének kell elmesélni! Nem is a házhoz hajt először, hanem ki a hegyre. Ha nem beteg, ő egy napot sem szokott itt kihagyni.

Úgy tűnik, minden rendben van, a kulcscsomó a titkos helyén, de valami furcsa borzongás futott át rajta már akkor, ahogy megfordította a pincekulcsot. Milyen szagok ezek? Mintha egy USZODÁBA lépne! A finom pinceszag helyett éles klór vág az orrába.

Odafenn rend, tisztaság, de remegő térdekkel megy le a lépcsőn, s alig pár perc múlva összeszorult gyomorral, öklendezve szalad ki az ajtó elé a fényre, a friss levegőre. Egy alkoholistának is becsületére váló remegéssel keresi elő a papírt, amire Novákné számát firkálta fel, hiszen még arra se volt ideje, hogy beírja a telefonba. Késő este van már, de kicsöng...

– Novákné? Mit csinált pincémmel? – nincs iszonyúbb hang a férfisikolynál.

– Na, hallja, ami ott volt! Ráfért már az asszonykéz. Ilyenek maguk, férfiak. Húsz nejlonzsák penészt hordtam ki, kereken huszat! A fiam háromszor fordult vele a szeméttelepre! Ne szabadkozzon, úgyse fogadok el érte pluszpé’zt, örülök, hogy van munka. De azé’ most megnézheti a pincéjét, úgy ragyognak azok az üvegek, mint a Salamon töke!

(migransnaplo.blogspot.de)



Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás