Egy migráns naplója (67.)

Kormány meg váltó - (Avagy hogyan nem lettem telekocsis)

2018.02.21 14:24    |    -sch-  

Annyian vagyunk már itt a nyugati végeken, hogy külön iparág épült ki az oda-vissza utaztatásunkra, kisbuszok százai róják az autópályákat csurig magyarral. Ha bárhol a parkolóban nyújtózkodó, zsömlét majszoló, cigarettázó embereket lát, akik közül egy a csomagtartóban bőröndökkel tetriszezik szenvedélyesen, az ilyen „embercsempész” járat, átszállás közben. Erről én sokáig épp úgy nem tudtam, ahogy az adóhivatal sem, s azt sem, hogy azok az internetes oldalak, ahol „telekocsit” lehet szervezni magunknak, jórészt ilyenekkel vannak tele. Úgyhogy amikor még egyedül járogattam haza, hogy visszafelé otthon maradt maradék kacatjainkkal megpakolva térjek vissza, naivan regisztráltam az egyik ilyen portálra, mondván három ember csomagostul még befér mellém, ha megosztjuk a benzinköltséget, akkor a környezetet éppúgy kíméljük, mint a pénztárcámat.

Nem tudtam, mire vállalkozom: egy héttel az utazás előtt feltöltöttem az adataimat, előnyös fotót rólam és az autóról, időpontot és az útirányt. Sok egyéb részletet kellett megadni, a vállalható kerülőtől a kívánt összegig, dohányzás, kutya, csomagok száma, stb. De hogy minek? Már azt hittem, nincs kapás, amikor az utazás előtt egy nappal éjfélkor kaptam egy SMS-t. „Károly (65) szeretne Önnel utazni. Kérjük AZONNAL jelezzen vissza!” Kikapartam a csipát a szemem sarkából, ölembe vettem a laptopot, fél kézzel visszasimogattam az asszonyt az álomba, a másikkal visszajeleztem a fickónak, hogy OK. Gép kikapcs, visszaalszok. Újabb SMS. „Ilona (35) … stb.” Ugyanez a protokoll. Próbáltam visszaaludni, de tízpercenként jöttek az üzenetek. Úgy látszik a magyarra éjszaka tör rá az utazhatnék. Akiknek visszajeleztem, azok megkapták a telefonszámomat is, úgyhogy hamarosan jöttek a megbeszélések. Elmennék-e érte 80 km-rel arrébb? Hozhat-e hat bőröndöt? Jöhet-e a kutya? Mehetnénk-e egy nappal később? Lehetne-e nem oda, hanem emide? Nem sok nyugtom volt azon a napon. Amint valakit visszamondtam, akkor persze jött új, aki miatt megbántam, hogy az előzőt visszamondtam, mert két emberért már megérte volna kerülni. Persze, ha nem kell azonnal lereagálni, hanem van idő összevárni a kéréseket, akkor össze tudtam volna állítani az utat, csak hát nincs hozzá titkárnőm, és nem akartam, hogy rajtam kívül bárki hoppon maradhasson. Egy szó mint száz, eltelefonáltam egy csomó pénzt és nem aludtam egy éjjel, de azzal a tudattal feküdtem le utazás előtt, hogy egy problémamentes utasom azért maradt, Regensburgtól Kalocsáig.

Másnap telefon ébreszt: „Itt vagyok Regensburgban!” Én meg az ágyamban, mert írtam, hogy 7-kor indulok. Ne izguljak, csak szól, hogy elviszik Győrig, onnan kéne majd nekem Kalocsáig. Nagyszerű, szóval 30 helyett mindössze 10 euróért csináltam az egész hülyeséget, ráadásul siethetek, legalább másfél óra fórban van az asszonyka.

Összekapom magam, elindulok. Amint felérek az autópályára, kicsit odalépek, „220 felett senki sincs veled”, dúdolgatom. Mire konstatálom, hogy bár gyors vagyok, de nem túl hatékony, mert majd´ háromszorosát fogyasztja az autó, már itt is van az osztrák határ, mindenképp lassítani kell. Amikor újra telefonál a hölgy, hogy megérkeztek az Arabona pihenőbe, már én is ott vagyok. Még pakol kifelé, amikor beállok a kisbuszuk mellé. Könnyű nekem, én nem pisiltem végig Ausztriát, mint ők.

Elindulunk, jó beszélőkéje van, két diploma, felsőfokú német nyelvtudás, így hát egy baranyai faluban vittek férjével egy kisboltot és egy kocsmát, mi mást. A trafikot a másik bolt nyerte el, a nyerőgépeket Andy Vajna nyelte el, úgyhogy egyre kevesebb bevételért güriztek éjjel-nappal-vasárnap. Gyerekük egy orvosi műhiba miatt nem lehet, most perlik a pécsi kórházat. Úgyhogy kiment Hamburg mellé egy csirkemell-feldolgozó üzembe. Csak csirkemellel foglalkoznak. Mindenféle fagyasztott félkész rántott nuggetstől a kutyakajáig, bármit gyártanak belőle. A férje is jön nemsokára utána, csak lezárja a vállalkozás ügyeit.

Már épp fordulnék rá a Pentele-hídra, hogy ismét átkeljek a Dunán, amikor azt az eddig féltve őrzött titkát is megtudom, hogy ő nem Kalocsára, hanem igazából Paksra utazna. Khm. Ért az információk adagolásához, az biztos.

Hogy eloszlassa alig leplezett rosszallásomat, azt is megosztja velem, hogy már csak egy hónapja van hátra a nagymamájának, és ő épp azért utazik haza, hogy még utoljára láthassa. Már hazavitték a kórházból, hogy a család körében búcsúzhasson el. Szerencsére nincs kőből a szívem.

Lekanyarodok Paksnál az autópályáról, megyek befelé a városba, kérdem, hol tegyelek ki? Bősz telefonálásba kezd, hallgatózom: nem számítottak rá ilyen korán, nem tudnak bejönni érte. Bejönni? Honnan? Hááát, igazából ő pusztahencsei, innen már nincs messze. Tudom, a szomszéd faluban töltöttem fél fiatalkorom, átjártak onnan diszkóba a lányok. Nahát, mik vannak! Neki ott van egy testi-lelki barátnője, a Kati! Az a Kati, akibe én fülig bele voltam pistulva anno? Az. Megérkezünk, kiszáll. Nyújtja a 10 euróst. Ugyan, ne sérts már meg, örülök, hogy segíthettem! Vídersaun!

Már csak egy apró, 90 km-es kerülő, és meg is érkezem Kalocsára. Földvár felé menjek, vagy Szekszárdnak, esetleg várjam meg a paksi hidat? Ám mielőtt elindulnék, felmegyek a telekocsis weboldalra és végleg törlöm a profilomat.

(migransnaplo.blogspot.de)


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás