Múltnéző gondolatok újév táján

2016.01.18 12:52    |    Gábor Erika  

90 éve múlt tavaly augusztusban, hogy megszületett az édesapám. 50 éve lesz idén decemberben, hogy elment. Kiszámolható, hogy maradt 41 éve felnőni, szeretni, dolgozni, gyermeket nevelni, küzdeni a hatvanas években még nem legyőzhető szívbajjal – és meghalni. Hihetetlen, hogy ma is mennyire hiányzik! Még együtt néztük 54 éve a „Ki mi tud?” című műsort, benne Koncz Zsuzsát és Gergely Ágit, akiktől minden felnőtt elolvadt. Épp most láttam a műsor ismétlését és lódult meg velem a világ: akkor nyolc éves voltam, és ma már a nagymami, akiről énekelnek. Így kötődik össze a világ, olvad össze múlt, jelen, valósul meg az akkor még nem is sejtett jövő?

70 éve lesz idén, hogy megszületett egy fiú, a testvérem. Elveszünk egy nullát: 7 éve lesz a nyáron, hogy elment. 88 éve lesz februárban, hogy a világra jött anyám, és már érkezni készült az 1 éve született, első unokám, amikor ő elment. A 20. század elején születtek a nagyszüleim – ki huszonhat évet élt, ki meg hetvenhatot. Gyermekeimnek az ő életük történelem, pici unokám már azt fogja hinni, mesét mondok, ha felidézem, kik voltak, hogyan éltek. Így kötődik össze a világ, olvad össze múlt, jelen – hogyan valósul meg az ő jövője? Meddig láthatom?

Két században élni kiváltság, vagy csapás? Élmény, vagy szorongás? Lehet kívülről nézni, ha benne vagy? Azt mondják pár évtizede történt, nagy, a társadalmat megrengető eseményekről: még nem telt el elég idő, hogy jól tudjuk értékelni. Akkor hogyan élje meg, akin átzúgtak ezek a történések? Ha nem elég bátor, hogy mérlegre tegye, akinek ez dolga, hová lépjen, aki csak úgy, pont ekkor született?

2016. Milyen furcsa: a korosztályomat arra nevelték, minden az anyag, a lét, a most, a ma. A munkásosztály a társadalom alapja, ők építik fel a háború által összezúzott országot. Utána felvilágosítottak minket, hogy ez mind hazugság volt, mert az a társadalmi rend voltaképpen egy tévedés, zsákutca. Egy emberélethez képest egy nagy, a társadalmat megrengető változás 26 éve sok, vagy kevés? Lehet levetni a hazugságot és átöltözni ennyi idő alatt? El kell-e hinni, hogy megváltozott a közgondolkodás, vagy csak annyi látszik, hogy az alap összedőlt? Egyáltalán: lehet el nem takarított romokra falakat felhúzni? Vagy azokat a falakat magunk köré húzzuk fel, mert még mindig annyira hiányzik a bizonyosság: kik is vagyunk?

Évtizedeket köt össze egy család. Vannak 1-2-5-10 éves, 30-40 éves, 50-60-70 éves tagjai. Az, hogy család, mennyire kötőanyag? Mennyire kötőanyag a haza, a hit? Az alap az-e, amit az előttünk járók a maguk hite szerint leraktak, vagy valljuk azt: csak a ma számít, csak az én életem, a mi közösségünk, hitünk, kultúránk? Érdekeket védünk, vagy értékeket, ha falakat húzunk magunk köré?

Kérdések: kemények, fájók, fontosak. A válaszok annyifélék, ahányan vagyunk. Ki a családfát böngészi, ki a történelemkönyvet, ki számmisztikushoz fordul, horoszkópot készíttet, esetleg jövendőt mondat. Keressük a feleletet, ahogyan elszáll a szilveszter mámora.

Rájuk gondolok: nagyszülőkre, szülőkre, testvérre, gyermekeimre, unokámra. Amit adok, amit adnak, amit kaptam, amit tovább viszek. A sorsláncba további életek fonódnak: a barátaim, az ismerőseim, az ismeretlenek, a velünk élők. A sorslánc átkígyózik éveken, évtizedeken, történelmen, és összefon minket.

Apám szerette a verseket. Örökségem ez is, hoztam, viszem, átadom. És bennem zakatol József Attila versének – A Dunánál – minden sora. Hiszen értem én, de egyedül kevés vagyok hozzá! Mindünkön múlik, hogyan kötődik össze a világ, olvad össze múlt, jelen, valósul meg a homályon átderengő jövő. Érdemes tovább építeni azokért, akik előttünk jártak, és azokért, akik utánunk jönnek. És magunkért, akik összekötjük őket.


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás