Én most annyira szeretlek, hogy sírni tudnék. Kimondom így, nyersen, tisztán, nem metaforák és hasonlatok kusza szövevénye mögé bújtatva. Ritka az ilyen, furcsállom is ezt itt, a semmi közepén. Sokat gondolok rád. Nagyon sokat. Lehet, hogy nem hiszed, de így van. Vajon mi lehet most veled, meg a lelkeddel? A napokban ismét megihlettél. Valahogy, csak úgy jött, és dőlt belőlem a szó, nem tudtam megállítani az áradatot, de egyáltalán nem is akartam. Minden jótanácsomat neked akarom adni, mert nem viselnénk el még egy csalódást. Te jobbat érdemelsz ezeknél. Nem kellenek az üres szavak, a szeretlek blabla, de azt hiszem, ezt is tudod.

Mindig ez van, ha Sting-lemez kerül a kezembe. Megrohannak az érzelmek. És nem tudom, te hogy vagy vele, mindig arra gondolok, aki a legjobban hiányzik… És én rád gondoltam. Elolvastalak. Ittam a régi és újonnan papírra vésett szavakat. Némelyik megríkatott, valamelyiknél lúdbőröztem, és meg is mosolyogtattál, te örök mesebeli lányka. Nem tudom, hogy csinálod, de mindig jobb lesz tőled a világ.

Remélem tudod, de elmondom még egyszer: lehet, hogy nem mutatom állandóan, de nagyon sokat jelentesz nekem. Hogy is mondják? Te mindig megmondod a frankót. Nekem tetszik, a többiek pedig gondolkodjanak. Rájuk fér. Túl ostobák, hogy megértsenek, hogy elfogadjanak, és magukba lássanak, mélyre, ahol a rossz és gonosz én lakozik.

Fura ezeket a szavakat leírni, mert ritkán nyilatkozok meg ilyenformán. Biztos te is szokatlannak tartod, de néha kell egy kis szeretetet adni, mert ha nem, egy részem elhal. Le kell írnom, ki kell mondanom, bár sokszor az utóbbira képtelen vagyok, így marad az előbbi. És ez most nagyon jó. Köszönöm, hogy megtehettem.