Otthonról hazamenni

2013.11.16 15:14    |    Gábor Erika  

Életmódjuk illusztrálására azt a helyzetet idézte fel beszélgetőtársam, amikor az országhatáron megkérdezte tőlük a határőr, hogy honnan jönnek? Azt felelte: otthonról. És hová mennek? Hát haza. A szerv azt hitte, ez valami rossz vicc. (Az eset nyilvánvalóan régen történt. szerk.) Pedig ez a helyzet. Kleer Anna és a férje, Gaál Márton Franciaországban van otthon, és Magyarországra jön haza.

 

paris_meszes_500
A nyüzsgő nagyváros és a csöndes meszesei Duna-part – mindkét helyen otthonra találtak

 

 

A meszesi Duna-parton ismerkedtem meg a közvetlen, barátságos házaspárral. Ahogyan telt az idő, úgy lettem egyre inkább kíváncsi arra, hogyan indult el közös életük, hogyan kerültek Párizsba, és miért alakult úgy, hogy nyugdíjas éveikre éppen itt telepedtek le. Anna szívesen mesélt, a férje pedig ahányszor megszólalt, annyiszor lepett meg életútja állomásainak felvillantásával – hiszen Magyarországon született, aztán (költözés nélkül…) szerb állampolgár lett, míg különböző kanyarok után négy évtizedre Franciaország lett a választott haza, illetve az is – szóval, nem egyszerű, viszont roppant tanulságos a két életút.

– Én Bátyán születtem, ott is jártam iskolába, majd gyors- és gépíró lettem, és a kalocsai bíróságon dolgoztam tíz évig – foglalta össze Anci az élete első 28 évét. – Azután egy bőrönd fejre állította az életemet.

Egy bőrönd? – kérdeztem, mert azt hittem, rosszul hallok.

– Úgy bizony, egy bőrönd – bólogatott, aztán nekifogott, hogy megvilágítsa a „varázsos erejű” tárgy történetét. – A bátyám elkerült Franciaországba, Párizsba, mert itthon nem volt munkája. Összeismerkedett ottani magyarokkal, és megörült, amikor az egyikük elmesélte, hogy készül a családjához látogatóba. Szenttamás a végcél (Szerbia), de Magyarországon is keresztülutazik. Persze, többen is megkérdezték: ugye, akkor viszel a mi családunknak is csomagot? Jó szívvel rámondta, hogy persze, aztán mindenki megpakolt egy bőröndöt, ő meg elindult hazafelé. Hogy a határon micsoda cirkusz volt, mikor megpróbálta megmagyarázni, miért van nála négy olyan bőrönd, amiről azt sem tudja, mi van bennük, azt nem részletezem, de miután ez 1971 nyarán történt, hát el tudod képzelni… Jól megbüntették, elvettek egy csomó holmit, de végül is elért hozzánk a csomag, így találkoztunk össze. Mondta ő már akkor, hogy menjek vele, intézzem az útlevelet, vízumot, engedélyeket, karácsonyra jön értem. Nem vettem komolyan – persze; vagy jön, vagy nem, messze van ám Párizs! Pedig jött, én meg semmit nem intéztem el. Jól van, mondta, akkor fogjak hozzá, mert húsvétkor jön értem. Hát, meg is szereztem az okmányokat, vártam, tényleg megjön-e. Jött ám, de még mennyire, aztán áprilisban meg is esküdtünk, felszámoltam mindent, és mentem vele előbb Jugóba, aztán onnan Párizsba. Három találkozás után! Így lett a bőröndből 42 év házasság.

Tudtál franciául valamennyire?

– Nem én, egy kukkot sem beszéltem a magyaron kívül más nyelven. De hát számít ez fiatalon?! Ő dolgozott, én meg tv-ből, utcáról, innen-onnan szedegettem fel a nyelvet. Két év múlva kaptam először munkát, takarítást vállaltam.

Addigra megismerted a várost valamennyire?

– Hát magamtól nem mozdultam én ki, képzelheted, egy háromezres faluból Párizsba csöppenni! Laktak mifelénk mindenféle népek – feketék, arabok –, én csak akkor mentem el várost nézni, ha a Marci is jött velem. Ő meg dolgozott, alig ért rá.

Milyen munkát végeztél? – fordultam a férjhez, aki mosolyogva hallgatta Ancit, néha szúrt közbe egy-egy szót.

– Lakatosként kezdtem, aztán egyszer szobafestőkkel dolgoztam, azok elcsaltak magukhoz. Utána ott is ragadtam, mindig volt munkánk bőven. De előtte voltam kirakatüveg tisztító is, még taxiztam is.

Jó ég, Párizsban taxizni, hát hogy tudtad annyira megismerni a várost?

– Térképről, meg kirakatmosóként, hiszen meg kellett találnom a címeket, amiket reggel a kezembe nyomtak – felelte, és elmesélte: vizsgáznia is kellett, hogy megkapja a taxis munkát, be kellett vágni a városrészeket, ötszáz utcát, meg kellett tanulni apróra negyvenkilenc útvonalat, a tarifákat, mindent.

Honvágyad nem volt? – fordultam megint Ancihoz.

– Ha lett volna, fogom az útlevelem, és hazajövök! De miután engedéllyel mentem ki, mindig hazautazhattam, amikor csak akartam, csak éppen a vízumot volt nehéz elintézni minden országra, amin keresztül utaztunk. Számon kértek akkor minden lépést, hol jártunk, meddig, miért, nem volt egyszerű. Ennek most már vége, hál’ istennek. De nem volt könnyű megszokni odakinn.

Hol dolgoztál?

– Először egy nagy irodaházban, majd a lakásunk közelében egy üzletben, meg házakhoz is jártam. Végül a tanácsházán kaptam állást, onnan is jöttem nyugdíjba.

Franciákkal is dolgoztál? Milyenek voltak hozzád?

– Franciákkal? Azok nem vállalnak ilyen munkát, mind külföldiek voltunk. Ott olyan nincs, hogy valaki nem talál munkát, aki akar, mindig el tud helyezkedni. Az biztos, hogy nagyon megnéznek, hogyan dolgozol, de utána egymás után adódnak a lehetőségek. Az idegeneket nem szeretik, sokszor megkaptuk, hogy „piszkos idegen”, nem nagyon barátkoznak. De tény, hogy mikor a szüleim betegek voltak, nem kértek számon, miért és meddig jövök haza, a munkahelyem visszakaptam, pedig volt, hogy hónapokat kellett itthon lennem miattuk. Aztán elment a papa is, mama is, Marci is csaknem magára maradt a családjából, hát most mi vagyunk egymásnak.

Hogy kerültetek Meszesre?

– Szerettünk volna a Szelidi-tónál letelepedni, de ott már nem lehetett telket venni, mikor hazajöttünk. Építész ismerősünk ajánlotta a Duna-partot, így itt húztuk fel 2005-ben a házunkat, azóta lakunk itt is, Párizsban is, mind a kettő az otthonunk.

Mi hiányzik Párizsból legjobban, ha itthon vagytok?

– Az ottani barátaink, a sokféle hal és a sok sajt, ami ott kapható, és nagyon szeretjük – veszi számba Anci. – Sokat utaztunk, gyönyörű az ország – a Loire völgy, a kastélyok, a tengerpart, Lourdes, Évian, meg Párizsban a múzeumok, aztán a Folies Bergère, a Szajna part, a Montmartre, a Notre Dame, a Louvre, és főleg a Sacré Cœur, ahová mind a mai napig elmegyek misére, vagy csak imádkozni, mert az a szívemhez igen közel áll. Sok mindent nem láttunk máig sem az országból, de még Párizsból sem.

– Ahol negyven évet leélsz, az már az otthonod – mondja csöndesen Marci –, hiszen több mint a fél életem. Nem így terveztem én, de amikor leszereltem a katonaságból, nem kaptam munkát, hát addig kerestem, míg egyszer csak Párizsban találtam magam. Megtapasztaltam, hogy nem kell megijedni semmitől, bele kell vágni, ha bármi lehetőség adódik.

Te hogy álltál a francia nyelvvel?

– Sehogy. Ma meg? Nem azt kérdik, francia vagyok-e, hanem, hogy melyik régióból származom? Elfogadtam, hogy így alakult az életem, nem bánom ma sem. Nem kell azon gondolkodni, hogy miért, visszanézni nem érdemes. Ma már nem okoz gondot, hogy melyik otthonunkat akarjuk felkeresni. Visszajárok Szenttamásra is, még mindig megismernek, örülnek nekem ötven év után is, ez nagyon jó érzés. Meszesen itthon vagyunk, Párizsban meg otthon – megszoktuk ennyi év alatt.

Mi az állampolgárságotok tulajdonképpen?

– Én magyar és francia állampolgár vagyok – mondja Anci – Marci meg szerb és francia.

Magyar állampolgárságod nincs is? – fordulok a férjhez.

– Még nincs – feleli Marci, és mosolyog.

Úgy érzem, fogunk mi még beszélgetni…


Publicisztika

A Rakétaezredre emlékeztek

A Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezrede, pontosabban a jogelődje, a Légvédelmi...

A Paks II. projektről kapott tájékoztatást a Magyarországi nemzetiségek bizottsága

A Magyarországi nemzetiségek bizottsága 2018. november 6-án kihelyezett ülést tartott Pakson,...

ARCHÍVUM

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás