A „Megállni látszó idő”-höz

Talán ballagjunk tovább – mindenért, amit pénzért nem lehet kapni – és a Zöld Elefánt-tól haladjunk Szakmár felé.

Azt környéket – úgy rémlik – Parahónak hívták, majd Résztelek-Keserű-telek összeépüléséből Újtelek lett. Ezek olyan közeli dolgok, amelyekre már pontosan nem emlékezem.

De, ha az alsóereki útra befordulunk, onnan már nagyon sok mindenre és nagyon pontosan. A szép, mindig tiszta Alsóereken, ahol iskola működött a ’60-as évek elején, harangláb tudatta a szállás fontos dolgait, boltban lehetett csokit vásárolni, tsz-iroda működött a magos partra épített házban, és az ügyes szerelő aggregátorról Kékes tévét tudott működtetni.

Ludasszállásba a kicsi kápolna mellett lehetett beérni. A szélső ház alapja már betonból készült, bízva az örökkévalóságban. Sáros-kátyús volt az út, de ha lakodalom volt a szállásokon, a lovaskocsik vidám énekszóval vihették az embereket a szakmári vagy keserűteleki templomba.

Ludasszállás után következett a Székes.

Semmihez nem fogható illatokkal, a rezgő nyári kánikulában valami örökös zizegést adó bogár-hanggal, a hófehér szikfoltokkal, ezerféle fűvel, a szegélyező kökény- és mindenféle bokrokkal, melyekben szarkák cserregtek. A Székes közepe felé kicsi nyárfacsoport, ahol a kondás legeltette a két szállás: Ludasszállás és Pécsiszállás disznait. Körülötte seregnyi fecske hangosan csivitelve kapkodta a bogarakat.

A Székes szélében pedig ház: jómódú ház, bár a gazda fia örökre gyermeteg maradt, mégis mindenki csak szeretettel beszélt vele.

A fehérre koptatott szikes út kanyarodott, Pécsi-szállás első háza: szép sárga kerítés, cédrusok az oldalánál, takaros ház a nagy portán. Szabadiék laktak benne. Jó szállási szokás szerint más nevükön: a Puláék.

Azután Matos Ignác háza, Dinnyésék kertje, Szelei Laciék (szépen muzsikált) háza. Mindenütt sok-sok cédrus és lóláb fa, melyek erős, átható illata jellegzetes klímájúvá alakította a kicsi szállás levegőjét. Azután a többi ház: Vén Sándor, Vén Ignác, – a Dzsombók –, mögöttük a Galgócziék.

Ha egyenesen tovább haladtunk, kivitt az út a Kanálishoz, túl a hídon a Risa tanya. Aranyosnak is mondták, de már nem tudom, melyik is az igazi név.

Dzsombóknak szemben Szabadi Sándorék, Dinnyés Mátyásék, Bakkény(?) Sándorék, Fegyvári Lajos, majd távolabb a Székes túlsó szélén Tóth Sándor bácsi háza.

Minden ház kicsi dombra építve, a sáros kocsiútról fakeretek közé döngölt földlépcső a mindig tisztára söpört udvarokba vezetett. A kicsi dombot partnak hívták, azt is kitapasztották, éppen úgy, ahogyan a házakat is minden éven.

De ma már nem kávézhatna Csapai úr ezekben a szállásokban, mert nincsenek.

Ludasszálláson a beton alap még talán most is látszik. Évekig álltak a villanypóznák is, merthogy villany is volt egy ideig, mielőtt a szállás kihalt.

Mégis érdemes letérni a szakmári útról.

Mert aki a nyári Székesen kánikulaidőben egyszer is sétál, beszívja a szállongó szikes por, a különféle menták-füvek és vadmajoranna illatát, tudni fogja, mi az, ami pénzért nem kapható sehol.