Elkapták őket

2009.08.24 13:33    |    Csapai Lajos  

Emlékeznek még a kedves olvasók? Kell, hogy emlékezzenek, hiszen 2003. december 13-a nem olyan régen volt, meg a bejelentés sem akármiről szólt. Ezen a napon jelentette be Mr. Bremer amerikai nagykövet a sajtó képviselőinek Bagdadban, hogy „Ladies and gentlemen, we got him!” („Hölgyeim és Uraim! Elkaptuk őt!) Tapsvihar tört ki, mert mindenki tudta, hogy a gyűlölt diktátorról, Szaddamról van szó, akit amerikai katonák rángattak ki patkányfészkéből, hogy aztán egy iraki bíróság előtt lefolyt tárgyalást követően megnyíljon alatta a halál csapóajtaja.

A címben használt többes szám harmadik személy teljesen korrekt, hiszen a rendőrség debreceni akciója nyomán az egyik helyi szórakozóhelyen öt személyt vettek őrizetbe a kommandósok, akik alaposan gyanúsítható a romák elleni gyilkos támadások elkövetésével, kilenc támadás során hat ember, köztük gyermek is, vesztette életét. A főkapitány bejelentése a sikerről olyan halk volt, mintha csak egy rendőrségi jótékony előadást harangozott volna be, pedig üvöltve, ordítva kellett volna az ország minden médiumában közzé tenni, hangosbemondóknak kellett volna harsogni ezeknek az alakoknak az elfogását, akik újkori köztársaságunk eleddig egyetlen sorozatgyilkosságát követték el védtelen roma embereken, félelmet és gyanakvást keltve többségben, kisebbségben egyaránt, rombolva hazánk tekintélyét Európa és a világ közvéleményében.

Iszonyú teher nehezedett bűnüldöző szerveinkre. Eredmény kellett elérni minden áron, akár úgy, hogy az FBI profilkészítőjét hívták segítségül, akár úgy, hogy az ország történetének legnagyobb vérdíját, 100 millió forintot tűztek ki annak, aki a rejtély megoldásához értékelhetően közelebb visz. Mindeközben el kellett viselniük a civilek kemény kritikáját, akik tehetetlenséggel, hozzá nem értéssel vádolták a hatóságokat, jóllehet a megszerzett információk többségét nem oszthatták meg a nyilvűábnossággal, még azon az áron sem, hogy hülyének nézik őket.

Becsületére legyen mondva, a frusztrált és belső problémáktól gyötört rendőrségünk összeharapta a szája szélét és dolgozott tovább. Erőket csoportosított át, bejelentések tízezreit ellenőrizte és szívósan közelített a tettesekhez, miközben a társadalom türelme a végéhez közelített: romák őrjáratoztak az éjszakában, ellenőriztek járműveket, ami az anarchia első, de csalhatatlan jele volt. Azt az üzenetet kódolta, hogy ha az állam nem tudja megvédeni polgárait, legyenek azok magyarok, vagy cigányok, akkor a fenyegetetteknek joguk van megvédeni saját magukat.

Miközben az országra rátelepedett a rémület, gyakran elgondolkodtam azon, milyen érzés lesz, ha végre bilincs kattan majd a feltételezett gyilkosokon. Nem éreztem eufórikus örömet a bejelentés hallatán, hogy ezentúl bárki félelem nélkül hajthatja nyugovóra a fejét a faluszéli házban, hogy nem dörrennek sörétes puskák, nem oltanak ki alig szárba szökkent gyermekéleteket, mert senki sem lát a jövőbe. Örömet nem éreztem, de bizonyosságot igen: ha vigyázunk, jó időre elejét vehetjük az efféle borzalmaknak, bűnüldözőink pedig visszaszerezhetik az őket megillető társadalmi bizalmat, ami az utóbbi időben megfogyatkozni látszott.

Eljátszottam a gondolattal, ugyan miként reagálunk majd, ha a gyilkosok romák lesznek majd, vagy miként viseljük el, ha a többséghez tartozó bűnözők húzták meg a ravaszt. Egyik sem jó megoldás, mert nincs is ilyen. Ezt mindenki tudja, hiszen az első esetben talán még tovább erősödhetett volna a kétségkívül jelen lévő cigányellenes hangulat. Így viszont – főleg, hogy a rendőrség már első pillanatban sem zárta ki a rasszista indítékot – nem hunyhatunk szemet ezek után a hétköznapi gyalázkodások, diszkriminációk felett sem, és hasonlóan más polgári demokráciákhoz, az állam súlyosan megbünteti majd azokat, akik fajok, bőrszín, vagy vallás alapján tesznek különbséget ember és ember között. Ebben az értelemben talán még haszonnal is járhat az első olvasatban kedvezőtlen eredmény. A mostani lélektani pillanatban kellene ugyanis meghozni azokat a törvényeket és egyéb jogszabályokat, amelyekkel egyszer és mindenkorra elejét vehetjük annak a fertőzésnek, ami jó ideje elcsúfítja az ország arcát.

Van még egy tanulsága a sorozatgyilkosságoknak. Nevezetesen az, hogy a gyilkosok mindig arcnélküliek, itt élnek közöttünk, ad absurdum a biztonságunkra vigyáznak a szórakozóhelyeken, falburkolat alatt dugdosva a halált osztó fegyvereket, alig várva, hogy véget érjen a nap.

 

Aztán jöhet az éjszaka.

Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás