Romsics Anita az egyetemen is helytáll

Az idő igazolta tehetségét

2009.01.30 13:19   

Nyolc évvel ezelőtt egy bájos kalocsai diáklány portréját mutatta be az azóta megszűnt Kalocsai Újság. A vele készült interjúban az is elhangzott, hogy a Nagyasszonyunk Katolikus Általános Iskola és Gimnázium nyolcadikos diákja az UNICEF Magyar Nemzeti Bizottság által kiírt „Diákújságíró” pályázat publicisztikai kategóriájában „A fiúk” című írásával a harmadik helyen végzett.
Az akkori siker mindmáig tartó lendületet adott Romsics Anita pályafutásának, hiszen a bajai német nyelvű Frankel Leo Gimnázium elvégzése után a Szegedi Tudományegyetem író-újságíró szakának ötödik évfolyamos hallgatója, aki gyakran publikál magyar és német nyelvű lapokban.
Az alábbiakban közöljük „Örökségünk” című publicisztikáját, melynek érdekes-értékes gondolatai megmutatják ifjú kollégánk tehetségét.

romsics_anita_247

 

 

Örökségünk

 

A német eredetiben egy Brahmstól származó kedves kis részletet ragadtam ki az
„Ungarischer Tanz Nr. 6” című zeneműből, mely mintegy gondolatmenetem mottójaként lebegett szemem előtt.

„Weit in die Pussta tönen hell die Geigen.” Önhatalmúlag parafrazálva annyit tesz, mint: a nagy magyar Alföldön valahol, a puszta népe vígad, sikít a hegedű… a többit képzeljük hozzá. Összegezve: tipikus magyar hangulat, mondhatni lányszöktető életérzés uralkodik. Ez a furcsa világ sok művészt inspirált, többek között Joseph Haydn, neves zeneszerzőt.

„Egy környék rengeteg jófajta borral, földdel sétánnyal és palotával” (az idézet Otto Brusattitól származik.) De nem csak az idilli oldala adott, hanem ott lapul az árnyoldal is elmaszatolt könnyel és fajdalommal, akkor is nevetünk, ha legszívesebben sírnánk.

Nekünk magyaroknak érdekes mentalitásunk van, szeretünk mindent Istenre fogni, mondván „az Úr nem akarja”. „Isten adta, Isten elvette”.
„Isten útjai kifürkészhetetlenek”.

Kettős erkölcsről beszélhetünk, mert sajnos már-már hagyományainkban él, vagy ha valami nagyon-nagy feladat előtt állunk, akkor bezony-bezony kell az a bizonyos természetfeletti erő, másnéven isteni gondviselés, efféle magyarázatokkal nyugtatgatjuk magunkat nap, mint nap. Nem tehetünk róla, gyarló nép vagyunk.

Ha már a hagyományőrzésnél tartunk…

No! De ne siessünk ennyire előre!

Próbáljuk meg először a „Haydn-féle hagyományt aktualizálni.” Mivel elég ködös a sztori, így megpróbálom a helyzet komolyságához méltóan visszaadni a gondolatmenet lényegét, ehhez persze modern korunk egyik vívmányát, az asszociációs játékot választva.

Tehát…

Vajon első blikkre mit mond egy átlag fiatalnak vagy akár ezen könyv olvasójának Haydn neve? Valami dereng a messzi távolból, az tény… De sehogy sem akar összejönni. Kábé ez lenne az első reakció egy átlag fiatalnál, de ez persze csak egy elég bárdolatlan, mondhatni hipotetikus szösszenet. Tehát a tankönyvek, az énekórák mesés világából lehet ismerős sokunknak. Szóval valahova oda kellene visszaugranunk, hogy volt egy híres nevezetes korszak, avagy stílusirányzat, mely a Klasszika becenévre hallgatott.

Hogyan tovább?

Ne! Ne így. Próbáljuk meg inkább a régi jól bevált módszert, amikor a hallgató játszva tanul: Tehát bort ide, bort!

Jó öreg magyarvirtus szerint, és lássunk neki a munka szent folyamatának. Szerintem abban mindenki egyetért, hogy Haydn még az „öregekhez” tartozik. Csak hát ugyebár sokak fejében valamiféle tévhit terjeng róla. Az tény, hogy egy neves és egykor elismert zeneszerző volt. Azt hitetnénk, hogy ha már ekkora tálentum, akkor „eszmei értéke” örök és visszavonhatatlan. Ez eddig így is volt. Aztán jött a fantasztikusnak mondott, hiper-szuper 21. század és az önmagát modern emberként megnevező, hatalmas öntudattal rendelkező ember, helyesebben emberpalánta köszöni szépen, de nem kér belőle!

Miért nem?

„Mert kiment a divatból!”

Valóban kimehet valaki a divatból? Teszem azt, ha pl. egy írónak gyanúsan politikai színezettségű a mondanivalója, akkor nyílván a következő épp hatalmon lévő rendszerben kevésbé lesz közkedvelt. De főleg Haydn-re, Brahms-ra és mondjuk Lisztre nehezen tudnám ráerőltetni ezt a mondvacsinált, kegyvesztett szerepkört.

Mivel nem akartam elfogult lenni és egoista módon ráerőltetni akaratom másokra, így készítettem egy spontán kis körkérdést a Szegedi Egyetemen, hogy egy átlag hallgató vajon miként vélekedik Haydn letűnt világáról és mit tud magáról a zeneszerzőről. Az eredményen nem lepődtem meg, tragikus és egyben mégis egyedülálló. Most nyugodtan bedobhatnám Radnóti sorait: „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult…” Ez egy ilyen kor, nem tehetek róla, de tényleg ez van. A mai fiatalok teljesen más értékrendet képviselnek, mint elődeink. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányan adtak értelmes választ kérdéseimre.

„A klasszikus zene halálra van ítélve!”

„Csak a sznobok és az öregebb nemzedék foglalkozik vele.”

„Haydn halott, Brahms halott és Liszt is halott.”

„Egy leáldozó-félben lévő korhoz tartoznak.”

Szomorú, de igaz. Nem túlzás és nem ámítás. Hova tűnt Haydn országa, nemzete? Nem maradt bennünk semmi hagyományőrzés vagy legalább igény iránta? Nagyon olybá’ tűnik, hogy nem. Régen (nem is olyan régen), ha annyit mondott valaki, hogy „Piroschka”, akkor szinte mindenki csillogó szemekkel bólogatott, látszott rajtuk, hogy mai divatos kifejezéssel élve „vágják a témát”. Hát lehet, hogy én vagyok nagyon pesszimista, de nem sok minden marad, amit vágni tud majd a következő nemzedék, ha így folytatjuk. Tudom, hogy elég pesszimistára sikerült irományom, nem tehetek róla, de ezt váltják ki belőlem: az én hegedűm sír, én is „vén cigány vagyok”.

Túl nyersen szólt e „walesi bárd”. De ilyen is kell, aki igenis rugdossa kedves társait, hogy vegyék észre mekkora kincsekről maradnak le. Talán, ha több ilyen próféta lenne, akkor nem itt tartanánk, hogy csupa érdektelen fiatalt nevelünk ki. Haydn? Esélye sincs szegénynek, hacsak nem valamelyik ma épp felkapott lánybandának a tagja. Vagy legalább valami sorozathős. Sajnos ennek a „hamburger-MP3-emós” generációnak nem túl fényes jövőt jósolok. Csapongnak és felszínesek.

Talán épp ez a küldetésünk, nekünk szerencséseknek, akik még igenis büszkék vagyunk arra, hogy pl. énekből érettségiztünk és mond valamit Haydn neve. Illene!

A klasszikus értékeket mintegy örökségként kaptuk, nem szabadna eltékozolnunk, hanem ápolnunk, gyomlálnunk kellene, még akkor is, ha fárasztó feladat. Még akkor is, ha nem köszöni meg senki. Még akkor is, ha hülyének néznek, mondván: csodabogár.

Ilyen „prófétákra” lenne szüksége továbbra is Magyarországnak, akik még hisznek a klasszikus értékekben, és foggal-körömmel védik mindazt, amit akár Haydn-tól is

örököl(he)tünk.

 

Ráczné Romsics Anita

(szül.: 1986, a Szegedi Tudományegyetem ötödéves magyar-német szakos bölcsész hallgatója)


Publicisztika

Kalocsai Néplap Online Kalocsai Néplap KaloPress Nyomda Nagyítás Nyomtatás